Vortex

2. Rész

Seunghyun megkímélve engem ettől a - számomra - roppant kényelmetlen légkörtől, behív magával a szobába, míg megkeres valami könyvet, amiről szó volt. Valójában egyáltalán nem figyeltem rá, miről beszélgetnek, még ha időnként próbáltak is belevonni, mert lefoglalt, hogy ne pánikoljak.

- Szerintem bejössz Hongkinak - lép hozzám közelebb, halkan közénk ejtve ezt a bizarr információt. - Egész végig téged figyelt. - Legalább neki is feltűnt. - És mint tudjuk, ő másik csapatban játszik. Vagyis te nem, de más igen. Tehát ja - hadarja, de nem igazán jutnak el szavai az agyamig. Milyen másik csapat, mit nem tudok? Azt már igen, hogy a dilidokimat Hongkinak hívják. Ez is valami.

- Inkább azért, mert ő az új agykúrkászom. - Beleborzongok, ahogy e szavak elhagyják a számat.

- Azta - ámul el, jó fél percre le is fagyva. - Hát ezt igazán nem gondoltam volna - tessékel vissza a konyhába, én meg már előre félek, mi fog következni. - Te, hyung, nem is említetted, hogy Jae az egy páciensed - foglal helyet, jót nevetgélve ezen a helyzeten.

- Én is csak nemrég szembesültem vele. - Szemem sarkából látom, ahogy mosolyogva felém fordul.

- Véletlenek nem léteznek - jegyzi meg Minhwan.

- De nem ám. Akkor vehetjük ezt is egy órának? - Seunghyun látszólag nagyon élvezi ezt az egészet. - Végül is, két pszichológus több, mint az egy - mutat a másik srácra is. - Akkor... Kedves Jaejin, mit érzel jelen pillanatban? - vált komoly hangnemre, ám szája szegletén ott kunkorodik a mosoly egy halvány formája.

Nem válaszolok. Borzasztó rossz érzés, hogy mindenki engem figyel. Vállaimat előre ejtve bámulom a földet, bármi lefoglalót keresve a sima, világos színű csempén. Ha akarnék sem tudnék megszólalni.

- Azért ennyit ne mesélj, mert nem fogják megérteni. - Csönd. Fülsüketítően hangos csönd, amit legszívesebben kitöltenék az ordításommal, mert egyszerűen fizikailag is fáj, de én nem olyan vagyok. - Mondjuk az is egy válasz, ha nincs válasz. Akkor azt mondd el, mit gondolsz arról, hogy itt találkoztál újra az orvosoddal? - Semmit, én csak haza akarok menni. - Vagy azt, ho-

- Elég lesz, hagyjad - inti le a túlbuzgó fiút Hongki, akinek a tekintete valahogy még mindig rám van tapadva. Valószínűleg ennél jobban és élethűbben már be sem mutathattam volna számára, hogy mennyire egy életképtelen senki vagyok.

Seunghyun legalább az idősebb szavát figyelembe véve leáll, majd visszatérnek egy előbbi témához, ami nem más, mint a harmadik alak szerelmi élete. Mikor végre Hongki sem engem néz, sikerül kicsit megnyugodnom, s nagyjából éjfél körül elszabadulnom is arról a helyről. Már biztosra mondhatom, hogy ez volt az utolsó házibulim nála.

Szombat este lévén még a megszokott, kedvelt műsoraim sem mennek, hogy legalább azok tereljék kicsit a gondolataimat, így kénytelen vagyok kedvenc nyugtatóim segítségét kérni, aminek a kelleténél nagyobb dózisú bevitele altató hatással bír.

Ez persze ébredés után kényelmetlenséget okoz járás közben, sőt, minden mozdulat nehezemre esik, annyira szédülök, de erre is van megoldás. Nem mozgok. Étvágyam nincs, a mosdóba meg csak komoly szükség esetén megyek ki, a lehető legtovább halasztva azt.

Szerdáig ki sem dugom az orrom, sőt, még a telefonomat sem veszem fel Seunghyunnak. Érezze csak, mennyire nem volt vicces, hiába vagyok biztos benne, hogy csak az alkohol beszélt belőle és megbánta már.

Végül a szerda reggeli kelés olyan jól sikerül, hogy rögtön fel is hívom a rendelőt, miszerint lebetegedtem, nem tudok menni, majd visszafekszem ott folytatni az alvást, ahol abbahagytam. Nincs kedvem és nem is akarok ezek után, hogy így beégtem, visszamenni hozzá. Lehet át is kérem magam másik orvoshoz, bár az igazat megvallva a kedvem is elment attól, hogy tovább próbálkozzak. Tényleg, itt az ideje végleg belátni, hogy nekem ez az életesdi nem megy, csak feleslegesen szívom a levegőt.