Vortex

3. Rész

Vannak jó napjaim is. Sőt, nem csupán jó, egyenesen szuper! A hangulatom minden különösebb ok nélkül az egekben, nem tudok megmaradni, mehetnékem van. Olyankor lemegyek a házak közé és kiválasztva egy kellemes padot, onnan figyelem a sétáló embereket. Extrém esetben a közeli bevásárlóplázában sétálok, mindig zenével a fülemben. Nem szokásom egyébként sem zene nélkül kimozdulni, rosszul vagyok a csendtől. Vagy sokkal inkább a gondolataimtól.

Csak akkor szoktam unatkozni, ha nem akarok a fejemben lévő mocsokba mélyedni. Meg persze, ha nem megy semmi jó a tévében, ami lekötne. Egyébként teljesen jól elszórakoztatom magam bármeddig csak azzal, hogy járatom a fogaskerekeimet. Próbálom megérteni az embereket, az életet és egyéb hülyeségeket.

Egy újabb rettegett szerda.

Hongki az összes lehetséges módon betört a személyes terembe, félő, hogy ezzel már most sokkal többet tudva rólam, mint amennyit engedni akartam. Nem azért, mert lenne bármi titkom, csak nem állt szándékomban ennyire bemutatni, mekkora egy lúzer vagyok - azon tényeken kívül, amik a papírjaimban vannak.

- Örülök, hogy látlak - invitál beljebb egy meleg mosollyal, mint aki tényleg örül nekem. - Hogy telt az elmúlt heted? - foglal helyet ezúttal még közelebb hozzám, mint eddig - már ha ez lehetséges. Térdei majdhogynem hozzám érnek, ő meg mintha jól szórakozna a szenvedésemen, mert az kizárt, hogy ne vegye észre, mennyire rosszul érint ez engem.

- Szokásosan.

- Voltak szuicid, önkárosító gondolataid?

Már itt sem magáz, de egyelőre még nem tudom, hogy ez rám nézve jót, vagy rosszat jelent-e.

- Voltak.

- Milyenek? - néz rám nagy szemeivel érdeklődve, s bár nem mosolyog, a téma ellenére is derűsnek látszik. Én azonban sosem tudtam, hogyan lehetne erre a kérdésre válaszolni. Ha tudnám, képes lennék hosszan ecsetelni, hányféle módon gondoltam el saját megölésemet, de hát nem tudom... Olyan égő ez kimondva. - Értem - hümmög, mikor többedik perce nem mondok semmit. - És rémálmaid?

- Azok is voltak.

- Nem mesélsz róluk egy kicsit?

- Nem igazán tudok mit - vallom be őszintén, tekintetemmel újfent a kis szobrok közt barangolva. - Valójában a legtöbb nem is rossz, csak én annak élem meg. De nem maradnak meg bennem, egy idő után mindet elfelejtem.

- Miért éled meg rossznak a nem rossz álmokat?

- Mert csak álmok...

Hiába a közelebbi "ismerettség", csak még távolibbnak érzem magamtól. Valójában rettegek. Nem is igazán tőle, sokkal inkább magamtól. Hogy mi lesz, ha megnyílok neki? Ha beavatom minden unalmas kis részletébe az életemnek, egyfajta barátként tekintve rá, aztán majd hoppon maradok, mint az lenni szokott. Amúgy is, ő az orvosom, nem a barátom, semmi egyéb közünk nincsen egymáshoz.

Nem is kellenek nekem barátok, ott van annak Seunghyun. Tény, hogy mostanság nem igazán van ideje rám, de az is az iskola miatt van, amit teljesen meg tudok érteni, hiszen a jövője az első. Két éve még rengeteget lógtunk együtt. Vagy kint mászkáltunk a parkban, vagy egyikünknél bekuckózva sorozatoztunk. Aztán mikor ezt a sulit kezdte, teljesen megszűnt a közös időtöltésünk, én pedig bezárkóztam a négy fal közé.

Minél inkább hadakozok az ellen, hogy a fejembe férkőzzön, annál magányosabbnak érzem magamat a társaságában. Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy ennyire közel legyen. Nem akarom, hogy így vizslasson a szemeivel. Pedig ő mérföldekkel jobb, mint azok, akikkel eddig összehozott a sors.