Új professzor /Befejezett/

Chapter |11

A semmibe meredek, és mélyen magamba zárkózok. Még mindig Perselussal szemben állok a készülő bájitalom felett, de az sem érdekel ha az üst felrobban, és Perselus soha sem enged be többet a magán laborjába. Túl sokat mondtam. Fegyvert adtam a kezébe. Szentül hiszem-és tudom-hogy sohasem használná fel ellenem, de mégis...Mégis elönt a félelem. El sem hiszem, hogy egyáltalán el tudtam mondani neki. Kingsleyn kívül senki másnak nem meséltem róla. Persze nem mintha lett volna kinek.

Sötét, és keservesen magányos életemnek ez a röpke egy hónap volt a legszebb ideje. Végre úgy éreztem, hogy élek. Nem kezeltek porcelánbabként. Jó volt elszakadni egy kicsit az igazi életemtől, és valaki másét élni. Egy olyan nőnek az életét aki nem küszködik semmivel, és akinek nincs a nyakán egy kirobbanni készülő háború. Akit nem kísért a múlt szelleme, és szabad életet él. Aki ismerkedik, és nyitott egy kapcsolatra. Daniel életet adott nekem. Olyan életet amit én sosem élhetek. Ő volt a fény az alagút végén, hangozhat ez bármennyire nyálasan. Mélyre eltemettem azt, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Mert tudtam, hogy nincs olyan hogy Ő és én. Ez a kapcsolat nekem csak ártalmas volt, és egy újabb tőrként hasított a szívembe mikor vége lett.

Mégis olyan sokat adott. Egyszerre kaptam felhőtlen örömöt, szabadságot, szeretetet, bánatot, fájdalmat...Csak húztam az időt, és csúnyán utolért. Életem legnehezebb dolga volt akkor, abban a sikátorban késő éjjel az egyetlen férfinek akit szerettem törölni az emlékeit. Mindez már két éve volt, de sohasem fogom elfelejteni.

Egy napon elmentem ugyan abba a kávézóba. Mert hát akibe először beleszeretünk, adjon boldogságot, vagy fájdalmat a kapcsolatotok, sosem felejtjük el. A szívünk mindig őrizni fogja, és ki tudja...Lehet egyszer újra összesodor titeket az élet. Tehát elmentem ugyan abba a kávézóba ahova oly' sokat jártunk randizni. Ez volt a kedvenc helye Londonban. Leültem egy félreeső helyre. Egy órával később belépett Ő. Egy éve nem láttam, de semmit sem változott. Leszámítva azt, hogy máshogy hordja a haját. Ugyan arra az ablak melletti székre ült mint mindig, és ugyan azt rendelte. Elnéztem a nyugodt arcát. A szívem összefacsarodott. Fél órával később leült vele szemben egy nő. Előrehajolt, és megcsókolta. A szívem kihagyott egy ütemet, az arcom fájdalmasan megrándult mintha megpofoztak volna. A kezüket összekulcsolták az asztalon és ekkor megpillantottam a nő kezén egy jegygyűrűt. A szám keserű mosolyra húzódott, és bármennyire is fájt a szívem, valahol örültem az örömének. Mert hajdan rám is olyan szeretettel tekintett, mint az előtte ülő nőre. Legalább tudom, hogy boldog, és talált valakit aki boldoggá teszi.

Kilépve a kávézóból megfogadtam, hogy sosem keresem fel többet, és elengedem.  Tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni, de muszáj új fejezetet kezdenem bármennyire is nehéz. Rengeteg mindent köszönhetek neki, ezért örökké hálás leszek. Lehet azt mondani rám, hogy önzőn viselkedtem, mikor beleszerettem, és hagytam hogy komolyra forduljon a kapcsolatunk, de őszintén mondom...Egy pillanatot sem bántam meg abból a kicsivel több mint egy hónapból. Minden pillantást, érintést, és szót is komolyan gondoltam. Lehet, hogy nem emlékszik rám, de remélem én is adtam neki valami maradandót. Valamit amit a szíve, vagy az elméje nagyon mélyen, de tovább visz. Csak boldogságot kívánhatok neki. A fájdalom ellenére még is mosolyogva sétáltam az utcán, egyre csak távolodva attól a férfitól, aki egy ideig a világot jelentette, és akiért feladtam volna boszorkány létemet.

-Anderson a bájital.-szakít ki Perselus a gondolataimból. Gyorsan belerakom a következő hozzávalót, majd három percig csendesen kevergetem. Egyet jobbra, hármat balra.

-Köszönöm.-szólalok meg halkan, és rá sem ismerek a saját hangomra. Rekedt, és kiszáradt a torkom. A könnyeim fojtogatnak.

-Mit?-kérdezi Perselus rám nézve. Végre felemelem a tekintetem, és az övébe fúrom. Mentőövként használom, mintha fuldokolnék.