Új professzor /Befejezett/

Chapter | 18

Az esté végig a kávézóban töltöttük. Beszámoltam Amber-nek Perselusról, kihagyva minden varázsvilággal kapcsolatos infót. Említettem, hogy kémia tanár, és az összetűzéseink ellenére van bennünk közös. Ugyan azt tanácsolta, amit Jake.

A lakásom most furcsán üres volt, és csendes. Fogalmam sincs miért érzem ennyire elveszettnek magamat. Lehet részben azért, mert hajnali négy van. Úgy érzem, hogy mindenki megtalálta már a helyét a világban legyen az bármelyik a kettő közül, kivéve én. Én csak zuhanok az semmiben, és kétségbeesetten keresek egy kapaszkodót. Be kell látnom, hogy a barátaim is élik az életüket. Itt is zajlik az élet, és tehetetlennek érzem magam. Nem is tudom...Valahogy üresnek. Most jöttem csak rá, mikor itt fekszem a sötét szobámban, és bámulom a plafonomat, hogy mennyire magányos vagyok.

Mindig azt mutattam, hogy mennyire boldog és elégedett vagyok. Azt tükröztem, hogy semmi bajom mikor belül ordítottam hátha valaki meghallja a segélykiáltásom. Vártam éveken át, hogy valaki vegye a fáradtságot, és a felszín alá nézzen, mert én már elfáradtam. Nem bírtam tovább mások tökéletes életét hallgatni, és azt színlelni hogy az enyém is az. Kerestem egy támpontot. Valamit vagy valakit aki egy kicsit lefékezi ezt a végtelen zuhanást. Kingsley olyan mintha az apám lenne, de ő csak befogadott mert ezt kellett tennie. Nem önszántából tette, és szánakozott rajtam. Dumbledore és Minerva pedig éppen eléggé elfoglalt volt, hogy a lelki bajaimmal zaklassam őket. Egy ideig azt hittem, hogy ez a sors vár rám. Az egyedül lét, a szerepjáték, a gyötrő gondolatok.

Aztán találkoztam Perselussal. Szavak nélkül is megértette azt akit oly' sokszor próbáltam elmondani valakinek. Meghallgatott, és átérezte a helyzetemet. A gondolatai az enyémek tükörképei voltak. Nem ítélt el, nem szánakozott rajtam. Elmondtam neki olyan dolgokat amiket mással nem osztottam meg. Már bánom, hogy nem hagytam neki időt. Időt, hogy megmagyarázza miért hagyott ott a bálon. Csak végig kellett volna hallgatnom. Hiába akarom ráfogni a történteket, valójában minden az én hibám. Egyedül az enyém mert makacs voltam, és sértett. Rosszul döntöttem, és lám most hol vagyunk! Elvesztettem azt az embert aki egy kicsit is megértett és vette a fáradságot, hogy ne csak a felszínt kaparássza. Első ránézésre tudtam, hogy ez az ember különleges. Helyre kell hoznom a hibámat, mert már tudom, hogy ezt a háborút csak úgy élem túl, ha találok valakit akihez bármikor fordulhatok. Ez a valaki Perselus.

Így hát kikeltem az ágyamból, kimentem a konyhába és felkapcsoltam a villanyt. Kerestem egy pergament, és egy pennát. Meg persze egy tintás üveget. Mind a ládámban voltak, ezért visszasiettem a szobámba, kihalásztam őket, majd elültem az étkezőasztalomhoz. Igazából csak a gondolataimat írtam le.

Vagy teleírtam egy egész tekercset. Csakis a monogramomat írtam rá aláírás képen. Összetekertem, és gondosan lezártam. Biztos vagyok abban, hogy Perselus tudja azt a búbájt amivel kinyithatja.

Nincs baglyom, de nem is kell, mert a kandallóm rá van kötve a Roxfort össze kandallójára. Biztonsági lépés ha netán a gyerekeknek menekülni kellene, vagy a szüleikkel titokban találkozni. A házam védett, ide sosem jutnak be a halálfalók, még a kandallón keresztül sem. Egyszerűen csak kimondom a helyes szavakat, és bedobom a hopp porral együtt a tűzbe a tekercset.

-Roxfort, Perselus Piton lakosztálya!-mondom érthetően, és belehajítom a tűzbe a tekercset.

Remélem a makacs fejévek nem sértésnek veszi a leírtakat, mert egyáltalán nem annak szántam. Lehet egy kicsit kusza, de mindent leírtam amit mondani akartam neki.

Már nem tudok visszaaludni, és korán van még elmenni reggelizni. Ezért bemegyek a szobámba, és feltúrom a ruhatáramat. Annyira elszaladt az idő, hogy kettő nap múlva szilveszter. Vagyis kell keresnem egy göncöt abba a hatalmas szilveszteri buliba ahova kivétel nélkül mindig megyünk Amber-rel. Persze mostanában már Jake is velünk jár, de engem nem zavar. Örülök a barátnőm örömének, még ha egy kicsit irigy is vagyok rá.

Sajnálatosan veszem észre, hogy muszáj elszaladnom venni valami megfelelő ruhát szilveszterre.

——

Ma van szilveszter. Bevallom nem nagyon várom az új évet. Tudom, most azt kellene mondani, hogy új év új élmények, esélyek. Mégis tudom, hogy ahogy egyre csak közeledünk, és közeledünk a tavasz felé eljön majd az idő, mikor azt fogom kívánni bárcsak valahogy megállíthatnám az időt. Nem visszatekerni akarom az Időnyerővel, bár az is remek megoldás lenne. Csupán annyi a vágyam, hogy egy röpke pillanatra megállítsam az időt, és körbenézzek. Körbe a világban. Meg akarok jegyezni minden arcot, minden mondatot, minden gyermeki kacajt addig amíg a világ sötétségbe nem borul.

Tudom, hogy nemsokára a fény elvész, és kevés ember lesz aki a ránk hullott sötét felhők között  megtalálja ezt a cseppnyi reményforrást. Még ha a muglik nem is fognak ebből érzékelni semmit, mi teljesen benne leszünk a közepében. Innentől tudnod kell, hogy kiben bízhatsz meg. Tudnod kell dönteni a helyes, és a könnyű út között. Harcolnod kell magadért, a szeretteidért, és a világ jövőjéért. Tudnod kell mit fogsz kockáztatni, és ha megriadsz, akkor bele se kezdj. Meg kell fékeznünk azt a gonoszságot ami egyre jobban terjed.

Én tudom mit kell majd tennem ha eljön az idő. Márpedig eljön, és akkor Harry mellett kell majd állnom, még ha nem is bízik bennem. Mert nem fog, és meglesz rá az oka. Egyszer meg kell majd tudni olyan dolgokat, amikről egyedül neki kell eldöntenie, hogy hogyan kezeli. Ott kell lennem mikor már nem lesz többet horcrux ez a szerencsétlen fiú. Ott kell lennem még ha bele is halok. Csak egyetlen feladatom van, de azzal mindent megváltoztatok. Mert nekem is össze kell csapnom Voldemorttal, ha arra kerül sor. Muszáj. Mióta az eszemet tudom erre készültem.

Egy egyszerű térdig érő ruhát veszek, aminek a felső része matt arany, az alsót-vagyis a szoknyát-pedig arany flitterek borítják. Huszonhat éves vagyok, fiatal, de már fáradt.

A hajamat lófarokba fogom, és néhány tincset kihúzok belőle, emellett meglazítom, hogy rendetlennek tűnjön. A sminkem arany szemhélypúderből, szempillaspirálból, és egy matt rúzsból áll. A pálcámat a táskámba süllyesztem, felveszem a kabátomat, felhúzom a magas sarkú csizmámat, és kilépek a decemberi hidegbe.

Ma estére el akarok felejteni mindent. Perselust, a Rofxfortot, a minisztériumot...Mindent. Szeretnék csak egy estére átlagos lány lenni. Utána foglalkozhatok tovább a problémákkal, ma viszont én is lazítok egy kicsit, hiába van miatta bűntudatom.

———

Kifejezetten nem emlékszem az estére. Mélységesen elítélem a részeg embereket, de most be kell vallanom, hogy csatlakoztam hozzájuk. Jó volt önfeledten táncolni, és elfelejteni egy időre a gondjaimat. Nem mondanám, hogy megérte, mert majd széthasad a fejem, de nem tudok vele mit csinálni.

Nincsen nálam macskajajjra való főzet, ezért egy mugli fájdalomcsillapítót használok. Az is megteszi.

Délutánra már enyhül a fejfájásom, ezért jobbnak láttam elkezdeni készülődni, hogy a lakomára a kastélyba érjek. Az időzítésemet félig meddig direkt késői órára tervezem,p. Túl elcsigázott, és fáradt vagyok egy újabb veszekedéshez Perselusszal. Csak szeretnék majd ledőlni.

Albus úgy határozott, hogy mivel szentül hiszi-és én is-hamarabb jön a baj mint a tanév vége, ezért ne vesztegessünk el egy napot sem. A gyerekek már így is a kastélyban vannak, tehát ennek semmi akadálya. Az érettebb diákok valószínűleg az álca mögé láthatnak, de az nem gond. A lényeg az, hogy a fiatalabb gyerekek ne sejtsenek semmit. Nem is tudná elképzelni az ember, hogy a gyerekek mennyire okosak. Felesleges lenne, hogy minden pillanatban a családjukon aggódjanak. Ha közeleg az idő akkor majd Dumbledore úgy us beszél velük.

Addig is most visszamegyek a kastélyba, mosolyt erőltetek az arcomra, és felkészítem a gyerekeket a legrosszabbra. Mert mindig van rosszabb mikor már azt hisszük nem lehet.