Chapter 12

815 53 10
                                    

   Hófehér falat pillantottam meg. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de aztán felismertem a helységet. A Bosszúállók főhadiszállásán  voltam, egy egészen kényelmes kórházi ágyban. Még sose voltam kórházban, így nincs összehasonlítási alapom, de mindig hallom ahogy az emberek panaszkodnak, hogy milyen kényelmetlenek az ágyak, de én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Gondolom a Bosszúállóknak kijár a legjobb. Egy pittyegő hangot hallok, amit a jobb oldalamon lévő monitor ad ki.

   Kimerült vagyok, sajog mindenem, de élek. Vezetékeklógtak mindenhol. Valamit még az orrom alá is felragasztottak, ami idegesített, ezért oda akartam nyúlni a kezeimmel, de a hirtelen mozdulatom miatt, a bal könyökhajlatomba fájdalom hasított és felszisszentem, viszont ez még egy lapáttal rátett a szenvedésemre, elakadt a lélegzetem a mellkasomban jelentkező szúrás miatt.

   – Mi a baj? – aggodalmaskodott mellőlem egy bizonyos hang.

   Lassan kifújtam a levegőt, kinyitottam a szemem, először megnéztem, hogy mi okozta a fájdalmat a bal kezemben – ami egy infúziós tű volt –, ezután a hang irányába fordítottam a fejem. Rogers kétségbeesett arcát pillantottam meg.

   Az létezhet, hogy a szívem még jobban meglódul a pillantásától, mint amennyire a fájdalomtól vert eddig? Legalábbis a szívmonitor csipogásból erre következtetek.

   – Minden rendben van! – próbált nyugtatni, miközben az ágyam mögött matatott, utána leült a mellettem lévő székre. – Itthon vagy.

   Itthon vagy. Igen, itthon vagyok. Eddig még nem gondoltam erre a helyre úgy, mint az otthonomra, de most a szívemben érzem, hogy ez igaz. És attól, hogy mástól hallom, csak még jobbam dagad a szívem, mert tudom, hogy teljesen elfogadtak a srácok.

   Végig néztem a kapitány nyúzott arcán. Kicsit borostás volt, szeme alatt karikák sötétlettek, a haja kócos volt. Mintha napok óta nem aludt volna jól. Még sosem láttam borostásan, de neki ez is jól áll.

   – Hogy kerültem vissza?

   Ezt tudtam kibökni, merthogy a bevetés előtti beszélgetésünk, mint egy tüske, úgy volt még mindig bennem.

   – Az utolsó, amire emlékszem az a...

   – Zuhanás? – vágott közbe ingerülten.

   Elsápadtam. Remélem, hogy nem fog leszidni amiatt, hogy milyen béna voltam a végén.

   – Igen, nos... – lehorgasztotta a fejét. – Elszámítottam magam. Amikor észrevettem, hogy nem vagy mellettem, nem aggódtam annyira, mint kellett volna. Hiszen láttalak az edzéseken és tudom – felnézett a szemembe –, hogy tudsz vigyázni magadra – tartott egy kis szünetet. – De nem számoltam Rumlow-val. Úgy volt, hogy majd én foglalkozok vele. Amikor nem találtam sehol, akkor kezdtelek először keresni. Többször is szólítottalak az adó vevőn keresztül, viszont nem adtál jelet magadról. Akkor kezdtem... – sóhajtott. – Akkor kezdtem el félni, hogy valami baj történt. Bevontam Starkot, hogy keressen meg. Megtalált csakhogy nem egyedül voltál. Mint egy örült futottam, hogy minél előbb érjek oda. Éppen a víz fölé emelt téged, majd elengedett. Stark bukott a vízbe, hogy megtaláljon, habár inkább én ugrottam volna érted, de tudtam, hogy ő gyorsabban ment meg, és nekem még – szorult ökölbe a keze –, Rumlow-val kellett foglalkoznom. Nem tudtam, megállítani, mert fejben egészen máshol voltam, pedig Stark jelezte, hogy megvagy. Rettentően saj...

   – Ne! – vágtam közbe.

   Egyáltalán nem erre számítottam. Arra számítottam, hogy kioktat, nem pedig arra, hogy bűntudata van. Neki! Nekem van bűntudatom, hogy hibáztam, és itt végeztem.

Jégvirág I. /Befejezve/Where stories live. Discover now