EGY LOVAG EMLÉKIRATA (befejezett)

3.

„Lassan teltek a hónapok. Iolé és jómagam már az esküvőt terveztük, mikor valóságos pánik tört ki a lovagok körében, amint hírét vették, hogy a törökök elfoglalták Otranto városát, Dél-Itáliában. Még a pápa is északra menekült a lakosság legnagyobb részével. Csak idő kérdése volt, hogy a szultán mikor fordítja figyelmét szigetünk felé.

Sir Francis és d'Aubusson Nagymester hajlottak arra, hogy hamarosan bekövetkezik, amitől tartottunk. Végül igazuk lett. Az Úr 1479. évének telén egy kisebb török portyázó erő vetett horgonyt a várostól távoli parton. Meszih pasa könnyűlovassága és szpáhijai készen álltak a harcra. Szerencsére kémeink időben jelentették érkezésüket, így nem ért meglepetésként a támadás. A falvak lakosait jól védhető helyekre tereltük, majd szembeszálltunk az ellenséggel.

Nagybátyám oldalán küzdöttem ellenük, miközben csapdát állítva bekerítettük lovasságukat. Első alkalommal öltem embert, és még a mai napig hallom éles sikoltását a fülemben, ahogy kardom átdöfte szívét. Kevés túlélő akadt, de ők a közeli Tílosz szigetére hajóztak. Meszih pasa is köztük volt, csakhogy az ottani megerősített helyőrségünk következtében onnan is távozniuk kellett. Győztünk, elkergetve a támadókat, ám sejtettük, hogy ez még csak a kezdet volt. Múló dicsőség a kitört háborúban.

Májusban valóban visszatért Meszih pasa, immár egy sokkal nagyobb haderővel. Az erődben megkongatták a vészharangot, amint a közeli Szent István hegyen álló őrszemek észrevették a több mint ötven hajóból álló flottát. Félhold alakban közelítettek északnyugat felől. Én éppen sziesztáztam, mikor meghallottam a híreket, s azonnal felrohantam az egyik kettős falra, honnan a tenger felé tekintettem. Ameddig a szem ellátott, vitorlák lepték el a vizet. Máris túl közel jártak."