Kiss of a dementor

1. Dementor csók

Lassan tíz éve már a roxforti csatának, még ma is vannak rémálmaim arról a napról, még ma is idegesít, ha valaki odaáll elém és hősnek nevez, megmentőnek. Nem vagyok megmentő, gyilkos vagyok, egy árva, akit most a rendszere használ ki. Auror vagyok, egy ugyanolyan korrupt minisztériumban, mint ami akkor volt, mikor fiatal voltam. Lassan, kezdem elveszteni a hitem a varázslókban. Tehetek bármit, ígérhetek bármit, próbálkozhatok akárhogy nem változik semmi sem. A világ lassan szétesik körülöttem. Ron és Hermione egyre kevesebbet beszél velem, mindenki, akit barátomnak tartottam lassan elfelejt és én itt maradok egyedül, a minisztérium bábjaként. Nem bírom már. Gyenge vagyok ellenkezni, eleget használtak már, nem akarok harcolni többet.

- Elegem van. - Motyogom, ahogy a Grimauld tér felé sétálok. Hopponálhattam is volna, de ma valahogy inkább ki akartam szellőztetni a fejem, az éjszakai levegő mindig jót tesz, mindig megnyugtat. Lehunyt szemmel sétálok, reflexből nyúlok a zsebembe és veszem elő a kulcsaim, mikor hirtelen éles fájdalom hasít a tarkómba és azt hiszem elvesztettem az eszméletem.

- És ez lenne a mi megmentőnk?! - Hallok meg egy teljesen ismeretlen hangot, mikor magamhoz kezdek térni. Nem merem kinyitni a szemem, amíg nem lesz tiszta a fejem. Fogalmam sincs mi történt. Köteleket érzek a kezemen és a lábaimon is.

"Ülök! Elfogtak!" Állapítom meg az egyértelműt, ahogy pislogni kezdek, hogy hozzászokjak a szűrt fényhez. Egy sötét szobában vagyok. Sehol egy ablak, se berendezés, esélyem sincs rájönni hol vagyok.

- Na, csakhogy végre fel méltóztatott ébredni, megmentő! - Köpi felém a szavakat egy férfi, aki előttem csípőre tett kézzel áll. - Hé, vérszívó mondd el neki te miért van itt! - Fordul el tőlem, én pedig követem a tekintetét. A sarokban egy halvány bőrű férfi áll, aki lassan közelebb lép.

- Mondtam már, hogy ne hívj így kutya! - Fintorog. - Mr. Potter! - Mosolyog rám kivillantva a fogait, amik a kelleténél hosszabbak. - Látom rájött! Igen, vámpír vagyok. Van ötlete, hogy miért van itt? - Hajol az arcomba, én nagyot nyelek.

- Fogalmam sincs. - Válaszolom, mire a vámpír fintorogni kezd.

- Gondolkozz megmentő! - Nyom egy kést a torkomnak. - Gondolkozz! - Én csak egykedvűen nézek rá, azt hiszi megijeszthet, azt hiszi félek? Az egyetlen akitől féltem Voldemort volt, mástól soha.

- Nem tudom mit akartok tőlem, úgyhogy egyszerűbb lenne, ha elmondanátok, hogy mindenki mehessen a maga útján. - Mondom nyugodt hangon, mire egy új irányból kuncogást hallok meg.

- Rosszul hiszi, ha azt hiszi, hogy maga innen élve kijut, Mr. Potter! - Lép be a fényre egy kobold.

- Mit akartok tőlem? - Kérdezem igyekezve nem idegesnek hangzani.

- Elégtételt! - Vicsorog rám a farkas.

- Miért? - Faggatózom tovább.

- Te varázslók megmentője, te egyenlőség szószónoka! Majd megtudod milyen, mikor a mi fajtánk szenved! Megölted a megmentőnket! - Morog rám a vérfarkas, szavainak a vége már állati morgásba megy át.

"Telihold van." Jut el tudatomig a felismerés.

- Elég legyen! Te vagy az utolsó! - Szidja le a kobold a vérfarkas pedig legnagyobb meglepetésemre biccent egyet és elhátrál. - Te kezded! - Legyint a vámpír felé, majd eltávolodik tőlünk.

- Nyugodtan sikíts, ha fáj. - Vigyorog rám, ahogy közel lép hozzám.

- Álmodban! - Sziszegem a fogaim között, mire éles fájdalmat érzek a vállamba. A számba kell harapnom, hogy ne ordítsam el magam. Mikor éreztem utoljára ilyen fájdalmat? Talán a Dursleyknél. Igen, ez is csak olyan, mint ott, semmi különös. Érzem ugyanazt a fájdalmat a másik vállamban, majd végig a karjaimon.

- Meguntam! Te jössz kobold! - Csak homályosan látom, ahogy a vámpír a száját törölve lép el előlem, hogy a helyét a kobold vegye át.

- Ezt a bankunkért és azért, amit a fajtánkkal tettél. - Mondja ridegen és ekkor egy újabb ismerős fájdalom jár át. Eltört, mind a két lábam eltört.

"Ez a bordám lehetett." Gondolom, nem is foglalkozva annyira a dologgal, folyamatosan harapom a szám, nem szabad sikítani, azért csak rosszabbat kapok. A következő borda reccsenésnél, hátra vetem a fejem és összeszorítom a szemem, csak hogy egy perc múlva előre biccentsem a fejem. A hajam a szemembe lóg, látom a kobold lábait. Nehezen veszem a levegőt, ami nem csoda törött bordákkal.

- Én jövök. - A női hangra felkapom a fejem, egy gyönyörű hölgy lép elém, kicsit hasonlít Fleurra.

- Veela! - Bukik ki belőlem, mire a nő elvigyorodik és az arcomba hajol.

- Örülök, hogy tudod megmentő! - Köpi felém a megnevezést. A hátából hirtelen hatalmas szárnyak csapódnak ki, felemeli a kezét, a körmei karmokká váltak. Még sose láttam ilyet. Mi a fene folyik itt. - Idd meg mind! - Adja ki a parancsot, ahogy kitép egy tollat a szárnyából, majd szétfeszíti a szám és elkezdi összenyomni a tollat, amiből vöröses fekete folyadék hull alá a számba. Érzem, ahogy az első csepp a nyelvemhez ér. Éget, mar, fáj, de nem merek hangot adni. A kezem ökölbe szorul, a saját körmöm a húsomba vág.

"Gondolj másra, gondolj másra!" Mantrázom magamban, de mind hiába. A fájdalom egyre hatalmasabb lesz, ahogy az égető folyadék a gyomromig jut. Végül a nő elengedi a fejem, ami erőtlenül bukik előre.

- Jól van fiúk, hozzátok! - Fel se nézek, lassan elfogy minden erőm. Mit érdekel engem, hogy hogyan akarnak még kínozni, csak legyen már vége. Haljak már meg a fenébe is. Ám ekkor a szoba hőmérséklete drasztikusan csökken. Erre felkapom a fejem, de kár volt, mert olyat látok, amit nem akartam. Ez egy, egy.

"Dementor!" Sikítok a fejemben, a szemeim ki vannak tágulva és igyekszem olyan hátra húzódni a széken amennyire lehet. Hallom a sikolyokat, látom a zöld fényt, hallom a kiáltásokat, az átkokat a lény pedig egyre közelebb jön. Hideg van, fázom, egyedül vagyok. "A csók." Adom meg magam, mikor felfogom, hogy a halvány fény mit jelent. Lehunyom a szemem, hát így lesz vége. Így vesztem el magamat. Viszont mielőtt teljesen elhagyna engem a lélek a hideg hirtelen megszűnik.

- Azt hitted ilyen könnyen megmenekülsz Potter! Én még nem játszottam veled! - Kiáltja boldogan a vérfarkas és a szemem láttára változik át, mint anno harmadikban Remus. Esélyem sincs, egy vérfarkas ellen fegyvertelenül, gyengén semmi esélyem. Játszani akar velem, nem nyakra megy. Érzem, a vérem, ahogy végigfolyik a lábaimon, a karomon, a törzsemen, mintha a fejemen is folyna, vagy ez csak a felcsapódott vér? Vajon, meddig bírom még? Mikor lesz már vége? Miért kellett nekem a megmentőnek lenni? Nem akartam az lenni! Nem akartam harcolni! De hát mit várok a sors mindig is szeretett velem baszakodni. Éles fájdalom a torkomban, csak egy pillanat, majd semmi. Mozdulatlan maradok, lehunyt szemmel, de semmi, a fájdalom legkisebb szikrája se. Félve nyitom ki a szemem, majd keserűen felnevetek.

- Újra itt! - Suttogom magam elé a hófehér vasútállomáson.