Reménytelen-talán [ félbehagyott]

20. Akartam én ezt hallani?

5 hét után hazaérkeztünk, és ahogy ígértem, ott is írtam a részeket, Szóóval fogadjátok sok szeretettel a folytatást:

- Olvastad a verset?
- Hát persze, még amikor ott voltál.
- De nem vetted észre, mi?
- Ömmm... nem.?
- Minden sor első betűjét összeolvasva egy szót kapsz.
- Miii? - tátottam el a számat, majd beletúrtam a kezemben lógó ajándéktasakba. Kiszedtem a verset és gyorsan összeolvastam.
~Szeretlek Réka~
Hü-hü-hü-Hűha! Ez nagyon meglepett! Váratlan volt és ötletes, meglepő, aranyos, egyedi és korai. ... KORAI... csengett vissza saját fülembe a gondolatom. Korai, hát igen, akármennyire is örülök, ez akkor is ott motoszkál a fejemben.
Mivel őszintén nem tudtam volna azt mondani, hogy én is, ezért inkább tereltem a szót.
- Awwww! Ez nagy aranyos! Köszönöm szépen, biztos nehéz volt így megírni egy verset, hogy még ezek is stimmeljenek.
- Hát, igen.
Majd elmentünk ebédelni, ahol semmi különös nem történt.
Aztán már szinte szokás szerint elkísértem a busz végállomáshoz, majd visszagyalogoltam a menzával szembeni saját helyemre.
A tizesre kellett egy ideig várni, szóval addig megint elővettem a verset. Elolvastam, aztán megnéztem szerkezetileg, hol mennyi a szótagszám, milyen a rímképlet. Valahol éreztem, hogy nevetséges így felboncolni egy ajándékot, és csak felhőtlenül örülnöm kéne. De mivel én is szoktam verseket írni, így érdekelt, a felhőtlen örömöm pedig már valahol a szeretlek szó elején elkezdett oszlani, szóval nem volt veszteni valóm.

Hazafele a buszon tudtam egy kicsit gondolkodni. Megpróbáltam kiigazodni magamon, ami bevallom nem igazán sikerült. Örülnöm kéne, mert szerelmet vallott, ráadásul aranyos módon, de mégsem ment. Nem tudtam vajon azon túl, hogy korai mi zavart még ennyire. Nem álltam készen rá, meglepett, fura volt olvasni, és a hely sem volt valami idilli. Amikor elképzeltem, mindig ketten voltunk, szép környezetben, csendben és nyugalomban. Mondjuk ülünk egy padon, beszélgetünk, nevetünk és egyszer csak közelebb húzódik, felém fordul, mélyen a szemembe néz, magához ölel, és belesuttogja a fülembe, hogy ~Szeretlek~. Ez után én is elsuttogom neki, majd még jobban magamhoz húzom. Közvetlen ez után elcsattanhat az első csók és minden tökéletes.

Természetesen a való életben soha semmi nem ilyen szép és spontán, de azért egy forgalmas út mellett sétálva, útban a kajálda felé, a benzinszagban... ennél sok romantikusabb élethelyzet van.
A sztorihoz hozzá tartozik az is, hogy ezt a mesébe illő képet még jóval Megyer előtt megalkottam, mivel régebben is sokat gondoltam arra, hogy milyennek kéne lennie az első csóknak.
A tudat, hogy amikor ezt az eseményt lejátszom a fejemben, még mindig egy arctalan embert látok magam előtt, megrémített.
Hiszen mostmár van kilátásom, van egy fiú aki szeret... mostmár őt kéne magam előtt látnom, mostmár vele kéne szőnöm az álmaimat!

De én nem tudtam neki visszaválaszolni, hogy én is szeretem! Miért nem? Csak idegesen tereltem a szót, hosszan elnyújtva mondtam, hogy awwwwww, mint egy nyálas plázacica. Fintorognom kellett  attól amit kimondtam, mert ez nem én vagyok. Én nem így beszélek, és nem így viselkedek egyes helyzetekben. Meg kellett volna mondanom neki, hogy nagyon aranyos, de nekem még ez korai. Hiszen még alig ismerjük egymást. Az ilyen elsietve kimondott "Sz" betűs szó mindent tönkre tehet, az ember nem akarja elhinni, hogy igaz, és a másik fél komolyan gondolja, mert még nem ismer annyi ideje, hogy ilyet mondhasson.

Mire mindent átfuttattam az agyamon, már haza is érkeztem. Otthon még azért eszembe jutott egy-két aggasztó gondolat, például, hogy lehet csak az előző kapcsolatát siratja, és velem akarja kitölteni az űrt * , de a hosszú, forró vizes zuhany szerencsére kimosta őket a fejemből.

*A messengeren futó játékból tudom, (amiben ki kell találni, hogy a kérdésekre mit válaszol a másik) hogy 3 exe volt. És a versben részletezte, hogy kemény időszak áll mögötte... nagyon remélem, hogy nem csak egy pótlék vagyok.