Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Hugrabug Helga

Hermione napok óta nem aludt olyan keveset, mint az éjjel, mégis energikusabban kelt ki az ágyból, mint az elmúlt hetekben bármikor. Örömmel üdvözölte a benne feltámadt buzgalmat, és csak arra tudott gondolni, hogy Harry, Ron és ő nemsokára megsemmisítik a másik horcruxot is. A gondolat olyan örömmel töltötte el, hogy úgy érezte, abban a pillanatban képes lenne megidézni a világ legfényesebb patrónusát. Lesietett a térképért, és bejelölte rajta a feltételezhető célállomást.

Ezúttal a rendesen reggelizett, kapkodva, sietve, majd megfürdött, és hosszú idő után kicsit a külsejével is törődött. Felnyalábolta a térképet és a jegyzeteit, a kandallón át a Minisztériumba hoppanált, Még volt negyed órája, de nem tudott várni, és a Mágikus Testvériség kútjánál örömmel konstatálta, hogy Ron és Harry is hasonlóképpen vélekedtek. Izgatottan köszöntötték egymást.

- Menjünk, mert aludni is alig tudtam! – jelentette ki Harry, miközben az előcsarnokon átvágva megindultak a miniszter irodája felé. Odaérve aztán a barátaira nézett, és kettőt kopogtatott a miniszter ajtaján.

Kingsley meglepve fogadta őket, de rögtön látta rajtuk, hogy nem véletlenül keresték fel őt. Feltételezését másodpercekkel később pedig Hermione is megerősítette.

- Megvan, Kingsley, megvan! – hadarta a lány, és beszámolt a kutatásuk eredményéről, miközben a férfi elé tolta a roxforti könyvtárban teleírt pergament.
Néhány perccel később Kingsley hitetlenkedve rázta a fejét, miközben a három barátot nézte.

- Merlinre, ti gyorsabbak vagytok, mint néhány főosztály együttvéve! Természetesen veletek megyek, mágiaügyi miniszterként nekem van jogosítványom az esetleges védőbűbájok feloldására. Emellett el kellene hívnunk Remust és Tonksot is. Ők elég képzettek az ilyen feladathoz. Emellett szólok három kiválóan képzett aurornak is.

- Azért egy horcrux miatt nem szükséges ekkora felhajtást csinálni – dörmögte Harry. – Elbánunk vele magunk is.

- Nem érted, Harry – intette le Kingsley, miközben pennát, tintát és pergament húzott maga elé. – Természetesen nem a varázserőtökben kételkedem. Pláne nem a tiédben. De az, ahova megyünk, olyan terület, amit nem kutattak át az embereim. Könnyen lehet akár az is, hogy maga Voldemort is ott van...

A szobára feszült csend telepedett. Arckifejezésükből ítélve sem Hermione, sem Harry, sem pedig Ron nem gondolt eddig erre az eshetőségre. Aggodalmasan nézték a minisztert, aki megírta az üzenetét, ami egy pálcaintésre papírrepülővé vált, és eltűnt a kandallóban.

- Mi van Voldemorttal, Kingsley? Jó ideje semmi új információt nem tudunk róla. Merre vélték utoljára érezni a jelenlétét? – kérdezte Harry.

Hermione az ajkába harapott. Az irodában ülve döbbent csak rá, hogy az elmúlt hetekben mennyi mindenről lemaradt.

- Azért nem tudtok semmit, mert én sem tudok semmi újat... Az aurorok nem bukkantak a nyomára. Lucius, Scabior és Nott karját hónapok óta rendszeresen ellenőrizzük, de a jegy egyáltalán nem rajzolódik ki. Tehát – sóhajtott nagyot a miniszter – könnyen lehet, hogy ha ez az utolsó horcrux, akkor Voldemort is végleg elpusztul.

- Akkor mire várunk? Induljunk már! – szaladt ki Hermione száján, és sürgetően nézett a többiekre. Harry és Ron osztották a lelkesedését, de Kingsley nyugalomra intette őket.

- Várjatok! Előbb összeszedem a többieket. Már jeleztem az Auror Parancsnokságnak, hamarosan hozom Remusékat is. Maradjatok itt! – utasította a három barátot, és magukra hagyta őket.

Fél órával később végre minden készen állt, Harry, Ron, Hermione, Remus, Tonks, Kingsley és három auror pedig az íróasztal körül álltak, aminek közepén egy régi üst állt. Miután a miniszter mindenkit tájékoztatott, a kezüket a rozsdás tárgy fölé tartották, majd amikor az kéken felizzott, mind megérintették. Eszeveszett pörgés vette a kezdetét, aminek végén puffanva landoltak a nedves füvön. Felettük az ég borongós volt, az eső szemerkélt, és ahogy körülnéztek, megállapították, hogy feltehetően teljesen lakatlan tájra kerültek.

- Na, és most merre tovább? – kérdezte a derekát masszírozva Tonks, aki a kelleténél keményebben ért földet.

- Tájolj! – motyogta a tenyerére tett pálcának Harry, mire az megpördült. – Arra van észak – intett egy távolabbi domb felé. – Nekünk merre kell haladnunk?

Hermione hosszasan böngészte a térképet, míg végül a többiek is csatlakoztak hozzá. Rövid tanakodás után megállapították, hogy dél-nyugati irányban van Hugrabug kastélya.

- Egy-két mérföldnél nem lehet messzebb – jelentette ki magabiztosan Kingsley, és Harryvel az oldalán elindult a csapat élén.

Ron hamar mellettük termett, tőlük kissé lemaradva pedig Hermione gyalogolt, háta mögött a Lupin házaspárral és a három aurorral.

- Hogy vagy? – lépett mellé Remus. Hermione tudta, hogy a férfi társaságában semmi szükség udvarias lózungokra, így őszintén válaszolt.

- Jobban. Sokkal jobban, köszönöm. Az elmúlt néhány hét pokoli volt, de most azt érzem, hogy kezd visszatérni belém valami... reményféle.

- Ez az elengedés természetes fázisa – bólintott a varázsló. – Dora és én nagyon aggódtunk érted, de nem akartunk zavarni.

- Tudom és köszönöm. Nem voltam vendégfogadó állapotban. Most viszont azt érzem, hogy minden rendben lesz. Önzőség ezt gondolni, Remus?

- Dehogyis önzőség! – ellenkezett a férfi. – Ez így helyes. És, ha szabad megkérdeznem, mi lesz Luciusszal?

Hermione egy pillanatra megtorpant, de aztán folytatta az útját.

- Mi lenne? Semmi. Ő él továbbra is a kúriájában, én pedig a saját életemet rendezem. A jelek szerint nincs sok dolgunk egymással – mondta, mereven maga elé pillantva, de miközben kimondta a szavakat, érezte, hogy mérhetetlen űr keletkezik a lelkében a gondolatra, hogy soha többé nem beszél Luciusszal. Felsóhajtott, és megszaporázta a lépteit. Lupin követte. – A fenébe, hiányzik. – mondta ki nem is inkább a férfinek, mint saját magának.

- Az remek, ugyanis te is neki – lépett a másik oldalára Tonks, és biztatóan rávigyorgott. – Az én rideg, kegyetlen nagybátyám olyan búskomor, mint annak a rendje. Nem mintha engem ez kifejezetten izgatna, de anyám rendszeresen tájékoztat. Ugyanakkor mindezt bárki a saját szemével láthatja a Rend gyűlésein. Amióta eltűntél, teljesen ki van borulva.

- Tessék? – kérdezett vissza hitetlenkedve Hermione. – Mondta, hogy hiányzom neki?

- Dehogy, ő olyat sosem tenne! – nevetett fel Tonks. – Viszont a vak is látja, hogy így van.

Hermione válaszra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban Harry kiáltása hallatszott.
- Szerintem megvan!

Megszaporázták a lépteiket, és hamarosan felértek egy kisebb emelkedőre. Harry a távolba mutatott, ahol a ködön át valóban egy épület alakja rajzolódott ki. Kingsley intett a három aurornak, akik kivont pálcákkal előresiettek.

- Ez komoly? – csattant fel ingerülten Harry.

- Tartanunk kell magunkat az előírásokhoz – válaszolta nyugodtan Kingsley. – De ők csak fedeznek minket, mi is elindulhatunk. Gyertek!

Öt perc lejtmenetes gyaloglás után végre a birtokhoz értek. Hermione megállapította, hogy ennyire kicsi kastélyt még soha életében nem látott. A birtok mindazonáltal gazos volt és elhanyagoltnak tűnt. Mielőtt bementek volna, Lupin és Kingsley elmormogtak néhány – Harryék számára idegen – varázslatot, majd a miniszter biccentett.

- Elvileg lakatlan.

- Rendben, a sírnak valahol itt kell lennie a birtokon. A könyvek legalábbis nem írtak pontosabbat, csak azt, hogy Helgát a szülőházánál temették el. Családi kriptáról vagy bármilyen pontosabb jelölésről nem esett szó – hadarta izgatottan Hermione, miközben ide-oda kapkodta a fejét.

- Ez a hely egy katasztrófa – állapította meg Ron, körülnézve a gazzal benőtt kertben. – Na, kezdjük, mert sosem végzünk!

Szétszéledtek, és az elkövetkezendő egy órát kutatással töltöttek. Figyelték a földet, átkutatták a bokrokat is, ám semmiféle sírhoz vagy sírkőhöz hasonlító dolgot nem találtak.

Végül úgy döntöttek, jobb ötlet híján bemennek a kastélyba, ám Kingsley ezt csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy ő, Tonks, Remus és a minisztériumi aurorok előbb átkutatják az épületet. Harry, Ron és Hermione türelmetlenül toporogtak a birtokon. Mindhárman feszültek voltak, főleg Harry, aki úgy érezte, teljesen kiveszik a kezéből az irányítást, és megint úgy bánnak vele, mint egy tizenöt éves kamasszal.

- Nyugi, haver – veregette meg a hátát Ron. – Hamarosan bemehetünk. Jut eszembe, majd ha megvan a horcrux, szólj, hogy ne felejtsek el minél távolabb állni Hermionétól.

- Miért? – kérdezett vissza szórakozottan Harry. Láthatóan teljesen máshol jártak a gondolatai.

- Mert legutóbb, amikor elpusztítottunk egy igencsak hasonló poharat, örömében a nyakamba vetette magát és lesmárolt. Erre az évre pedig kijutott már bőven a bonyodalmakból – vigyorgott Ron.

- Ne is álmodj ilyesmiről, Ronald – válaszolta kimérten Hermione. – Két rossz tapasztalat elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a horcruxok utáni csókcsaták kivétel nélkül katasztrófákhoz vezetnek – replikázott, de nem haragudott igazán, sőt. Hetek óta először az izgatottságon kívül egy kevés vidámságot is érzett.

- A Roxfortban azért jó volt, nem? Komolyan mondom, hogy élveztem visszamenni, még ha az időnk nagy részét a könyvtárban is töltöttük. Megcsapott a nosztalgia, na! – mentegetőzött.

- Igen, gyakrabban kellene visszajárnunk – bólogatott Hermione. – Hagrid kunyhója, a Nagyterem... Annyi szép emléket őriznek azok a helyek.

- Akárcsak a konyha, a fa, és az a jó kis klubhelyiség. – Ron felnevetett. – Na, nem a fúriafűz, azt legszívesebben kivágatnám, hanem az a tóparti tölgy, ami úgy néz ki, mint az ott – intett a birtok távolabbi pontja felé. – Milyen jó volt ott hűsölni az év vége közeledtével, igaz, Harry? Főleg hatodévben, mielőtt Dumbledore meghalt. Akkoriban komolyan elhittem, lesz végre egy nyugis évünk – fintorodott el.

- Te jó ég, Ron! – suttogta hitetlenkedve Hermione. – Te egy zseni vagy.

- Kösz szépen, de nem nagy dolog, csak jó a memóriám, ha ilyesmiről van szó – heherészett Ron.

- Nem arról beszélek. Hanem... A fa! – mutatott a távoli tölgyfa felé Hermione. – Hogy lehettünk ilyen ostobák? Hiszen a saját számmal mondtam el! És mégis...

- Te érted, amit beszél? – nézett riadtan Harryre Ron.

- Egy szavát sem. Elmondanád, miről hadoválsz?

- A fa, fiúk! A fa! – Futólépésben indult fel az említett növény felé, Harry és Ron pedig értetlenkedve követték. Közben újra beszélni kezdett. – Emlékeztek, mit mondtam, tegnap? A roxforti tó Hugrabug Helga keze munkáját dicséri. Mert itt, a vidéken, ahol felnőtt, szintén volt egy tó. A térkép szerint két egy mérföldre innen. Gondoltam is, hogy ha itt nem járnánk sikerrel, el kellene mennünk oda is. De mi van, ha Hugrabug nem csak a tavat varázsolta a Roxfortba egy régi emlék mentén? – hadarta. – Mi van, ha volt itt a birtokon egy fa, ami alatt ő szeretett időt tölteni? És azt akarta, hogy ezt minden diák élvezhesse?

- Merlinre! – kiáltott fel Harry és gyorsabb tempóra kapcsolt. A többiek követték. Kifulladva érkeztek meg a fához.

- De itt már voltunk. Lupin és én is körbejártuk...

- Nem néztétek meg rendesen! – rázta a fejét Hermione, és Harryre nézett. – Emlékszel arra a szoborra Godrick's Hollowban?

Harry döbbenten bólintott, és szembe állt a fával.

- Milyen szoborra? – értetlenkedett Ron.

- Te nem voltál ott! – rázta a fejét Hermione. – Akkoriban külön utakon jártunk ugyebár... Na, mindegy. Amikor a háború alatt elmentünk Harry szülőfalujába, a főtéren láttunk egy szobrot. Egyszerű háborús emlékműnek tűnt, olyasminek, ami a mugliknál minden településen megtalálható. Aztán, amikor közelebb mentünk hozzá, a felirat és az alakok átalakultak: nem a fronton elesett muglikat ábrázolták, hanem a kisbaba Harryt és a szüleit. De ezt csak az vehette észre, akinek szólt. A muglik és akik nem mentek elég közel hozzá, azok nem. Talán most is ez a helyzet. Menjünk közelebb! – Hermione odalépett a fához, aminek olyan vastag volt a törzse, hogy hárman sem érték volna körbe.

- És most? – nézett rá bizonytalanul Ron.

- Most – fogta meg barátai kezét Hermione – megállunk itt. Mi hiszünk abban, hogy mindenki egyenlő, igaz?

- Öh, azt hiszem... Persze! – vágta rá habozva Harry, és Ron is helyeselt.
- Még jó, hogy hiszünk benne! Ezért harcoltuk végig a fél életünket. De nem értem, hogy ez mit... – A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert Hermione türelmetlenül megszorította a kezét. A fa törzse elkezdett átalakulni, és egy míves, faragott ajtó rajzolódott ki rajta. Ron döbbenten felnyögött, Harry pedig a fejét rázta.

- Micsoda mágia ez, te jó ég... Honnan tudtad? – nézett csodálkozva Hermionéra.

- Hugrabug Helga a szeretet mágiájában hitt. Ő volt a legmegengedőbb a roxforti alapítók közül, hiszen mindenkit befogadott, és hát, azt gondoltam, egy próbát megér – vonta meg a vállát szerénykedve Hermione, de ezúttal nem tudott elrejteni egy büszke mosolyt.

- De ha ez a bejutás feltétele, akkor Voldemort hogy mehetett be? – ráncolta a homlokát Ron.

- Tényleg, hogyan? – kapta fel a fejét Harry is.

- Nyilván nem ez az egyetlen módszer – magyarázta Hermione –, de én, ellenben Voldemorttal, a humánus módszereket nagyobb előnyben részesítem a fekete mágiánál.

- Világos. Menjünk be! – indítványozta izgatottan Harry, és kivette a kezét Hermione kezéből. A lány azonban megragadta a dzsekijét.

- Nem! – ellenkezett. – Meg kell várnunk a többieket. Nem tudhatjuk, mi van bent.

- Valószínűleg a horcrux! Szóval örülnék, ha a kötelező felesleges köröket ezúttal mellőznénk!

- Hermionénak igaza van. Nyugodj le, Harry, pár percet még ráérünk várni. Inkább legyenek itt mások is. Ha Voldemort kóborló lelke bent lenne és meg találna szállni valamelyikünket... Kösz, abból nem kérek! – borzongott meg.

- Jó, akkor maradjatok itt! Én elbánok vele – morogta türelmét vesztve Harry, de most már Ron is az útját állta.

- Majd én elszaladok a többiekért. Egy pillanat az egész.

- Merlinre, Hermione, ezt még hányszor játsszuk el? – ripakodott rá ingerülten Ron. – Boszorkány vagy, ne rohangálj! Küldj patrónust!

- Jaj, tényleg! – kapott a szón Hermione, miközben Harry és Ron a szemüket forgatták. Felemelte a pálcáját, de egy pillanatra elbizonytalanodott. Az elmúlt hónapokban annyira szenvedett, hogy jóformán egy igazán boldogító pillanatra sem tudott visszaemlékezni. A közelmúlt eseményeire gondolt, a Minisztériumi Bálra, ami inkább volt nevetséges, mint örömteli, Lucius első csókjára, ami nem boldogította igazán, csak összezavarta; Corvus Lestrange medáljának elpusztítására... Nem, ezek rosszabbnál-rosszabb emlékek voltak, hiszen az egész egy tragédiához vezetett. De mikor volt utoljára boldog? Eszébe jutott az előző délután. Amikor otthon elkezdett gondolkodni, majd felkerekedett, és elment a Grimmauld térre. Úgy érezte, mintha akkor a saját hajánál fogva rángatta volna ki magát a kétségbeesés mocsarából. Az igazán boldogító pillanat volt. Látni a többiek arcát, ahogy elámulnak az eszességétől, megpillantva köztük Lucius elismerő tekintetét... Meglendítette a pálcáját. – Expecto Patronum!

Elégedetten konstatálta, hogy a pálcájából nem csak alaktalan füst szállt ki, hanem egy lény is. Csakhogy az a lény nem a megszokott vidra volt... Ennek az állatnak nem szőre volt, hanem tolla, és elegánsabban festett, mint a korábbi, pajkos vidra...

- Mi a...? – Ron eltátotta a száját.

- Hermione, ez meg micsoda? – kérdezte Harry is, aki annyira elcsodálkozott a látványtól, hogy még a türelmetlenségéről is megfeledkezett.

- Jesszus, fogalmam sincs! – suttogta elképedve Hermione, miközben megbabonázva nézte a kastély felé iramodó állatot.

- Egy páva – rázta a fejét hitetlenkedve Ron. – Merlinre, Hermione, te ennyire odavagy Malfoyért? Nála voltak pávák, láthattad az eskü... aznap – fordult Harry felé. Még idejében elharapta az utolsó szót.

- Tudom, emlékszem. Csak nem tudom elhinni. Mióta?

- Mi? Fogalmam sincs – mondta még mindig alig hallhatóan Hermione, és a kastélyban eltűnő pávát nézte. – Hónapok óta nem idéztem meg patrónust. Én nem akartam ezt, nekem tökéletesen megfelelt a vidra...

- Persze, hogy megfelelt volt a jó öreg vidra! – csettintett ingerülten Ron. – Az miattam volt, nem? Mármint, félre ne érts, nem akarok már tőled én sem semmit, de... Megnyugtató érzéssel töltött el, hogy a szülőfalum névadója a te lélekállatod – motyogta a fejét rázva.

- Tudjuk, hogy ez mit jelent... Láttuk Tonksnál, én pedig az emlékben Pitonnál is.

- Jaj, Harry, mégis mit jelentene? – toppantott feltámadó ingerültséggel Hermione. – A te patrónusod talán átváltozott lóvá, csak mert feleségül vetted Ginnyt? Vagy esetleg ő produkál szépséges őzsutákat? Nem? Akkor? Ez nem jelent semmit.

- Azt hiszem – szólalt meg komolyan Harry, figyelmen kívül hagyva Hermione szavait –, nem vettünk téged eléggé komolyan az utóbbi időben. Sem Ron, sem én. Meg kellett volna próbálnunk megérteni téged. De mi a saját dühünkkel voltunk elfoglalva, és bele sem gondoltunk abba, hogy te mit érzel. Nem tudom, Ron hogy van vele, de én elnézést kérek tőled.

- Öö... Én is... Nyilván... De akkor is...

- Itt állunk Hugrabug sírja előtt, ami azért nyílt meg előttünk, mert hittel vallottuk, hogy hiszünk az egyenlőségben. Nem tudom, hogy itt lesz-e a horcrux vagy nem, és azt sem ígérhetem, hogy Ginny és én meleg pitével meg sakkpartival várjuk majd Malfoyt a házunkban, de ha úgy alakul, akkor én elfogadom a döntésedet.

- Micsoda? – suttogta Hermione. Barátja szavai még a patrónusa alakváltásánál is jobban megdöbbentették.

El akarta mondani Harrynek, hogy úgysem lesz példa arra, hogy ő és Lucius Malfoy együtt legyenek, és el akarta mondani, hogy az elmúlt percekben rádöbbent olyan dolgokra, amiket régóta sejtett, ám sosem szembesítette magát velük, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán.

Olyan hálát érzett Harry iránt, mint még soha. Tudta, hogy barátja ezzel egy olyan gesztust tesz felé, ami az elveivel tökéletesen ellentétes.
Ron megelégelte a megindító pillanatot, fújtatott egyet, és Hermionéhoz lépett.

- Jól van, jól van. Elfogadom. De csak miattad – csóválta a fejét, mire Hermione a nyakába borult. – De a vidra akkor is menőbb... Na, ne sírj már, Hermione! – riadtan veregette barátja hátát; a női könnyekkel ennyi év után is nehezen tudott bármit is kezdeni.

Most már Harry is Hermionét nyugtatgatta.

- Semmi baj, Hermione! Jönnek a többiek. Koncentrálj! – intett a kastély felé Harry, mire Hermione mély levegőt vett.

Ron egy megviselt zsebkendőt nyújtott Hermione felé, aki hálásan fogadta el, és kifújta az orrát.

- Pedig a nyakamba ugrós rész a horcrux megtalálása után szokott jönni – viccelődött Ron, amivel sikerült egy halvány mosolyt előcsalogatnia Hermionéból is.

- Bocsánat – szipogta. – Csak nagyon megviseltek az elmúlt hetek, ráadásul, ami most történt, teljesen mellbe vágott, és... Így jött ki.

- Mi kérünk elnézést tőled, mert tapintatlanok voltunk. Mit szólnátok, ha ma, akárhogyan is alakul a horcruxos kaland, este mindketten átjönnétek hozzánk? Iszogatnánk, beszélgetnénk, mint régen – javasolta Harry.

- Az szuper lenne! – bólogatott Ron. – Az idejét sem tudom már, mikor volt ilyen utoljára.

- Igen, nekem is jót tenne – bólogatott Hermione, miközben a szemét törölgette. – Ahogy Ginnynek is. Múltkor beszélgettünk, és ne haragudj, Harry, nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de szerintem többet kellene törődnöd vele.

- Sejtettem, hogy így érez – bólintott Harry. – Annyira meg akarom óvni őt, hogy újabban jóformán teljesen kizárom az életemből. Ezen változtatnom kell.

Kingsley és a többiek ekkor értek oda hozzájuk. Ő, Tonks és Lupin Hermionét nézték, míg az aurorok kivont pálcával a terepet szemlélték.

- Mi volt ez a patrónus, Hermione? Úgy tudtuk, a tied egy...

- Majd később, Kingsley – sietett Hermione segítségére Ron, és a fára mutatott. – Megtaláltuk a... Ja, ti nem is látjátok! – csapott a homlokára Ron.

- Mit kellene látnunk? – nézett végig a fán összehúzott szemmel Tonks.

- Gyertek! – intett feléjük Hermione. – Álljatok ide, és fogjuk meg mind egymás kezét. Az auror urak is – biccentett a három fekete ruhás férfi felé. Elismételtette velük, amit Harryékkel, és megvárta, míg mindannyian úgy tesznek. Ekkor a többiek számára is láthatóvá vált a faragott ajtó. – Szóval – szólt izgatottan –, úgy tűnik, itt van Hugrabug nyughelye.

- Bravó, Hermione! – mosolygott Lupin, Tonks pedig elismerően füttyentett. – Ez tényleg...

- Később elmagyarázzuk, hogyan jött rá Hermione, de bemehetnénk végre? – kérdezte türelmetlenül Harry. Kingsley biccentett. – Jó. Én megyek elől, nem az aurorok. Lehet, hogy még nincs meg a vizsgám, de tudom, mit kell tennem. Szembenéztem már egypárszor Voldemorttal, ahogy a horcruxokkal is. Jöhetnek szorosan mögöttem, de ez az utolsó ajánlatom.

- Mi megyünk mögötted – helyesbített Ron, és Hermionéval együtt kivont pálcával Harry mögé álltak.

Kingsley kivételesen nem ellenkezett, a többiekkel besorakozott a három jó barát mögé.

Harry óvatosan lenyomta a kilincset, az ajtó pedig kinyílt. Elmotyogott egy Lumost, és bevilágított a sötét helyiségbe. Belépett az ajtón, Ron, Hermione és a többiek pedig követték. Meglepően könnyen fértek el a fa odvában kilencen, ami bizonyára tértágító vagy egyéb bűbáj hatása volt. Az aprócska terem pontosan úgy festett, mint minden kripta: belül márványfal borította, középen pedig egy kő talapzaton egy szürke márványkoporsó állt.

- Hominum Revellium – mondta Hermione, de nem történt semmi. – Tényleg nincs itt más rajtunk kívül. De ez nem zárja ki, hogy a horcrux sincs itt.

- Bizony – bólintott Harry.

- De ez... Most gondoltam csak bele... Megbecstelenítünk egy sírt? Ez szörnyen hangzik. Azt... azt tennénk, amit Voldemort csinált Dumbledore-ral – cincogta Hermione, és iszonyodva hátralépett.

- Ez tényleg durva – motyogta bizonytalanul Ron.

- Ha Voldemort valóban készített a pohárból horcruxot – lépett közelebb hozzájuk Lupin –, akkor, ha nem pusztítjuk el, még iszonyatosabb dolgok történhetnek, mint egy sír feltárása.

- Remusnak igaza van – bólintott Kingsley. – A helyzet ezt kívánja. Nem teszünk semmi rosszat, csak kivesszük a poharat, ha és amennyiben valóban a sírban van. Készen állsz? – pillantott a barátjára. Lupin bólintott.

- Vingardium Leviosa! – A két férfi a koporsó tetejére szegezte a pálcáját, mire az lassan elemelkedett az alsó résztől. Amikor már elég távolra lebegtették a tetőt, Harry közelebb lépett.

Hermione nem mozdult. Nem tudta, hogy csak beképzeli, hogy még áporodottabb a levegő, amióta felnyitották a sírt, vagy valóban így van, mindenesetre úgy érezte, ha megmozdul, ha csak közelebb lép a roxforti alapító porhüvelyéhez, menten elhányja magát.

- Gyerünk, Harry! – suttogta Tonks, mire a fiatal férfi bólintott, és felkapaszkodott a talapzatra. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy elég magasra lendül ahhoz, hogy belelásson a koporsóba. Pálcát tartó kezével megkapaszkodott, a másikkal pedig benyúlt a sírba.

A következő pillanatban le is ugrott, kezében pedig ott csillogott annak az aranypohárnak a pontos mása, amit évekkel azelőtt Lestrange-ék széfjéből loptak el. Hermione és Tonks egyszerre kiáltottak fel, és a férfiak is felhördültek. Kingsley és Lupin olyan izgatottak voltak, hogy különleges önfegyelemre volt szükségük ahhoz, hogy pálcájukkal törés nélkül helyezzék vissza a helyére a koporsófedelet.
Harry és a többiek közben elhagyták a kriptát, és nem sokkal később Remus és Kingsley is követték őket.

- Mivel pusztítottátok el múltkor a horcruxot, Hermione?

- Baziliszkusz foggal. De... Annyira ostoba voltam! Az erdőben felejtettem – harapott az ajkába bűntudatosan Hermione.

- Merlin trottyos gatyája! – csóválta elkerekedett szemmel a fejét Ron. – Inkább meg sem kérdezem, mi kellett ahhoz, hogy egy ekkora – kezeivel mutatta a méretet – fogat az erdőben felejts.

- A Roxfortba kell mennünk – jelentette ki Kingsley-nek Harry, mit sem törődve barátai csevejével. – Ott van Griffendél kardja, és biztos van még egy csomó kígyófog is.

- Nem kell olyan messzire mennünk – csóválta a fejét mosolyogva Kingsley, és egy apró üvegdobozt vett elő a talárjából. Ráirányította a pálcáját, mire a doboz nőni kezdett, és hamarosan elérte az eredeti formáját. – Minerva volt olyan előzékeny, és a múlt esti üzenetem után elküldte nekem a kardot. Kölcsönbe.

Ron megbabonázva füttyentett, Harry pedig gondolkodás nélkül a miniszter kezébe adta a poharat.

- Pusztítsd el – biccentett felé.

- Micsoda? Dehogyis, ez az egész a ti érdemetek. Nem lenne jogom elvenni a dicső...

- Jaj, Kingsley, kérlek, hagyhatnánk már végre ezeket a felesleges udvariassági köröket? – szólt közbe türelmetlenül Hermione. – Szerintem mind azt szeretnénk, hogy te pusztítsd el. Megérdemled.

- Igen! – helyeselt Ron. – Te vagy évszázadok óta a legnormálisabb mágiaügyi miniszter. Legalább ezt a tettet is beleírhatják az életrajzodba.

Tonks elvigyorodott.

- Komolyan mondják, Kingsley – unszolta a férfit. – Ne kéresd már magad!

A miniszter megcsóválta a fejét, majd letette a földre a horcruxot, és kivette a kardot a tokból. A pohár, amint megérezte a kard közelségét, remegni kezdett. Hermione attól nem félt, hogy ebből is kiszáll valami, mint korábban a naplóból, Mardekár medáljából vagy Corvus melltűjéből, de attól nagyon is tartott, hogy a pohár olyan fürgévé válik, hogy a kard nem tud lesújtani rá.

Kingsley azonban felmérte a helyzetet, és hezitálás nélkül lecsapott. Velőtrázó sikoly rázta meg a vidéki csendet, a fekete folyadék pedig a pohárból is ömleni kezdett, mintha a tárgy kivérezne.

- Megcsináltad! – kiáltotta Harry, és a miniszterhez rohant. Felvette a földről a poharat, ami széltében repedt ketté. Ámulva megszemlélte a tárgyat, majd Kingsley kezébe adta azt. Az elpusztított lélekdarab kézről-kézre járt, közben pedig a következő, legfontosabb mondat is megfogalmazódott lassan mindannyiukban.

- Akkor ezzel – kezdte óvatosan Tonks.

-... vége – fejezte be Harry. – Ha valóban két horcruxot készített, miután visszatért, akkor most a lelke, akárhol is bolyongott, megsemmisült, igaz? – nézett Kingsley-re.
- Igen – válaszolta lassan a miniszter. – Ha valóban csak ez a kettő volt, akkor néhány perce nincs, ami Voldemortot ehhez a világhoz kösse, és akkor az a satnya árny, amiként életben maradt, valóban megszűnt létezni. De ebben persze nem lehetünk egészen biztosak...

- Jaj, Kingsley, ne vészmadárkodj már! – ellenkezett Tonks. – Engedd, hogy örüljünk egy kicsit, ez végül is, nem semmi! Végtelen mennyiségű horcruxot pedig nem készíthetett, szóval szerintem, ameddig be nem bizonyosodik ennek ellenkezője, tekintsük lezártnak az ügyet.

- Azért ez nem ilyen egyszerű, Dora – rázta a fejét Lupin. – Nem tekinthetjük lezártnak. Továbbra is résen kell lennünk.

- Remusnak igaza van – vette át a szót Kingsley. – Ahogy Rémszem is mondaná, nem lankadhat az éberségünk. Dolgozni fogok az ügyön, hogy minél hamarabb bizonyítékot találjunk Voldemort megsemmisüléséről. Viszont addig is, tartsuk nyitva a szemünket, és az üléseket se függesszük fel. Ha valami említésre méltó történik, szólok nektek.

- Hát, most elég említésre méltó dolog történt – emelte fel a poharat vigyorogva Ron. – Szóval, mi lenne, ha szólnánk a többieknek?

A következő fejezetben végre Mr. Malfoy is visszatér, és újra találkoznak Hermionéval...;)