Lando Norris fanfiction
Azt mondják idővel átrendeződnek az értékrendjei az embernek. Juliette Océane Morin megjárta ezt a rögös utat, és rá kellett jönnie, hogy hiába rúgta fel az életét valakiért, az egész akár, mint mikor...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az Angliában töltött első karácsonyunk meglehetősen fényűzőre sikerült. Egyszerűen nem tudok olyan karácsonyt mondani, amikor ennyire fényárban úszott volna minden a házban. Nem volt olyan hely, ahol nem lett volna valami ünnepi díszítés, így az elejében úgy éreztem magam, mintha valami dekorüzletet fosztottak volna ki a szüleim mielőtt odaértem. Nem az eltúlzott díszítés miatt költözött ünnepi hangulat a szívembe, hanem mert az egész család újra együtt volt. Messze nem volt olyan, mint régen, de legalább hasonlítani akart rá.
Kicsit szégyellem bevallani, hogy nem a családom volt az egyetlen indok, ami miatt a lelkembe melegség költözött. Miután pár napja elköszöntem a fiútól az szinte azonnal felkeresett. Épp csak köszöntem a családomnak, de az értesítés már ott volt, hogy minden létező felületen megkeresett. A lelkére kötöttem, hogy csak akkor vagyok hajlandó vele beszélgetni, ha erről Flo nem fog tudni. Tudom ugyan, hogy nem fogom tudni az örökké valóságig titkolni a legjobb barátnőm előtt, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszútávú dolog lesz.
Így kezdtünk el szenteste napján beszélgetni, mintha valami karácsonyi ajándék lett volna ez a másiknak. Hamar rá kellett jönnöm, hogy Lando nagyon is sok mindent tud rólam Flo-tól. A lány majdnem minden velem kapcsolatos élményét elmesélte a családjának, amibe a fiú is beletartozik. Ezek ugyan csak felszínes apróságok voltak, de megmosolyogtatott, hogy ezeket a bugyuta dolgokat is megjegyezte.
~
Meredtem bámulom a tükörben a vizes arcomat, ahogy a jéghideg vízcseppek végig folynak rajta és lehullanak a mosdókagylóba. A testemen a hideg érintése miatt végig fut a libabőr és hevesen kapkodom a levegőt. Csak egy álom volt. Egy álom, amiben újra megtörtént. Beharapom az ajkam és próbálom lelökni magamról azt a kegyetlen súlyt, ami rám nehezedik. Mintha a vaskos ujjai a nyakam köré fonódnának és elvennék a lehetőséget, hogy levegőhöz jussak. A mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, de a oxigén nem jut a tüdömbe. Újra megnyitom a csapot és megmosom az arcom hideg vízzel. Meg kell kapaszkodnom, mikor végre úgy érzem kapok levegőt. Megtörlöm az arcom és remegve, zaklatottan megyek vissza a szobámba. A telefonom órája hajnali egyet mutat, mikor a kezembe veszem. Sóhajtva oldom fel és nyitom meg a beszélgetésünket Lando-val.
"Fent vagy?"
"Igen"
"Minden oké? Nem szoktál ilyenkor fent lenni."
"Fel tudsz hívni?"
Csak mikor felvillan a neve jövök rá, hogy mit is kértem tőle. Elfog a szorongás, hogy mégis mit mondjak neki, de aztán rájövök. Már látott és hallott így, semmi meglepő nem lesz számára. Aggódva és kicsit se álmosan szól bele a telefonba, amitől azonnal könnyek szöknek a szemembe. Az elejében csak kérdezget, majd kicsit lejjebb veszi a hangerejét és suttog a telefonba. Hallom és értem a szavait, de nem felelek rá. Csendesen zokogva hallgatom, ahogy hozzám beszél. Egy kis idő után feladja, hogy szóra bírjon, helyette csak csendesen mondogatja, hogy itt van velem. Mennyivel könnyebben tudnék vajon megnyugodni, ha ez valóban így lenne?
