blow the whistle | jikook

- 34. -

Nem mondom, miközben Jungkook kilépdelt velem, úgy szorítottam magamhoz, mintha ezen múlna az életem – tulajdonképp ezen is múlott. Szerencsére ő ezt nem tette szóvá, sőt, meglepetésemre ő sem vette el a praclijait a hátamról. Ez egyben megnyugtatott, de közben megszaporázta szívem ütemes dobogását. A piros arcomat legalább rá tudom fogni arra, hogy sírtam.

- Mindjárt kint vagyunk. – mondta közvetlen a fülem mellett, én pedig bólintottam egyet, s buksimat a széles vállára tettem.

Bár rossz volt nézni a mögöttünk lévő mély vizet, az, hogy a srác szorosan tartott, s olykor-olykor megnyugtatóan közölte, hogy hamarosan elérjük a lépcsőt, vagy, hogy fog és nem kell félnem, az valóban segített ellazulni. Késztetést is éreztem arra, hogy nevetni kezdjek, s bemutassak a félelmemnek, hiszen nem tudott maga alá gyűrni. Felülkerekedtem rajta, igaz, hogy segítséggel, de úgy éreztem, előrébb tudtam lépni egy lépést.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy átiratkozok az úszókhoz vagy én is órákat fogok venni. Erről szó sincs, azért még nem őrültem meg. Ennyire nem barátkoztunk össze a vízzel. Teljesen jól érzem magam egy kádban, de nem egy medencében, aminek az egyik végén nemhogy az én, de még Jungkook lába se ér le. Pedig a fiú legalább egy fejjel magasabb tőlem.

Mikor elértük a lépdelőt, kissé remegő kézzel nyúltam a korláthoz, másik kacsómmal még mindig Jungkook nyakába kapaszkodva. Fáztam is kicsit, s féltem, hogy megcsúszok, és ismét beleesek a vízbe. Hiába volt itt mögöttem az úszó, attól még tartottam, főleg azok után, amiket mesélt. Hogy magammal ránthatom őt a kapkodásomban, s akkor ő hiába tud úszni, ha én össze-vissza csápolok.

Egy pillanatra nagyot dobbant a szívem, amikor nagy tenyerével kézfejemet simította, s segített abban, hogy rátegyem a kezem a korlátra, s össze is kulcsoljam ujjaimmal azt. Nagyot nyeltem, főleg, miután meghallottam mély hangját, ahogy suttogni kezd, hogy nem lesz semmi baj, másszak ki nyugodtan. Akkor meg aztán tényleg láttam magam előtt a fakeresztet, mikor valami puha, meleget éreztem meg a tarkómnál. Egy puszi lett volna? Jungkook hozzányomta az ajkait a lágy bőrömhöz?

Nem mondom, ez az első alkalom, hogy örülök annak, hogy majdnem meghaltam.

Mikor kimásztam, azonnal átöleltem magam a kezeimmel, hiszen így még hidegebb volt. Azért nem volt kellemes ez az egész. Vagyis... Nem tudom, hogy most mit érezzek. Olyan szempontból nem volt jó, hogy most rettentően fázok és még volt egy kisebb pánikrohamom is, amiért a fiú nem tudta elfogadni azt, hogy én és a mély víz sose leszünk köszönőviszonyba. Másrészt viszont jól esett a törődést, amit kaptam tőle. Tudom, hogy feleslegesen reménykedek, de én valahogy mégis... Mégis megpróbálom megőrizni a remény gyenge gyertyalángját a szélviharban.

Jungkook megpuszilt... Legszívesebben rákérdeznék, hogy jól éreztem-e, de nem merem megtenni. Főleg, ha én voltam az, aki csak sokat gondolt bele. Akkor csak lejáratnám magam előtte.

Mikor arrébb álltam, a srác is kimászott, s elém lépett. Nagy, kissé szégyenlős szemekkel néztem rá. Össze voltam zavarodva. Youngjának udvarol, tudja, hogy meleg vagyok, s hiába mondtam azt neki, hogy nem az esetem, ez rohadtul nem így volt. Miért csinálja ezt? Kedvességből? Mert jó barát?

A kicsi, földön lévő törölközőért lehajolt, majd felegyenesedve rám terítette azt, s egy kedves mosolyt ejtett. A fejével biccentett, ezzel jelezve, hogy menjünk. Maga elé is engedett, ami jó ötlet volt, mert a lábaim úgy remegtek, hogy félő volt, hogy összeesek.

- Segítek. – fogta meg a derekam a fiú, közelebb húzott magához. Vállam a mellkasának ütközött, én pedig eldöntöttem, hogy rá se nézek innentől kezdve. Biztos vagyok benne, hogy ettől is pirosabb lenne az arcom.