A határvonalon túl: Becenevek

15. - Bonyolult viszonyok

Averkij

Ivan csendben volt – vészjóslóan, gyanúsan csendben.

A tábornok nem telefonált, nem küldött senkit, nem írt. Egyszerűen hallgatott, mint akit a föld nyelt el, és Averkij tudta, hogy ez semmi jót nem jelentett.

– Az agyamra mész, hagyd már abba – nézett fel Vaszilij a kötetből, amit olvasni próbált.

A hadnagy az ágyán heverészett, Averkij fel-alá járkált a szobában, a kezeit tördelte.

– Az egész miattad van! – hibáztatta a kapitány.

– Miattam? – vonta fel szemöldökét Vaszilij.

– Ha te nem ellenkezel, már rég megöltünk volna Katyint – okoskodott Averkij, mire Vaszilij nagyot sóhajtott.

– Averja, süket vagy, vagy szándékosan nem hallod meg, amit mondanak neked? Szerintem Pokornyijov elég világosan fogalmazott.

Azzal a vitát lezártnak tekintve megint könyvébe temetkezett volna, ám Averkij nem hagyta ennyiben.

– Elég nyugodt vagy ahhoz képest, hogy Ivan a barátnőd után nyomozgat.

– A sírba viszel... – dörmögte Vaszilij.

– Te meg engem!

A hadnagy a lapok közé illesztette a könyvjelzőt, és becsukta a kötetet.

– Ezek szerint nem süket vagy, csak nem akarod meghallani, ha valaki nem ért veled egyet – állapította meg epésen a hadnagy. – Mint már mondtam neked: egyáltalán nem vagyok nyugodt. Ha idegesen pattognék állandóan, mint te, azzal mit érnénk el? Semmit – válaszolta meg saját kérdését, mielőtt a kapitány tehette volna.

– Van bőr a képeden... – prüszkölte felháborodva Averkij. – Majd megnézheted magad, amikor nem vagyok hajlandó a hülye kis barátnőd védelmére kelni! Azt aztán lesheted, hogy én megint a hátamat tartsam Ivan előtt!

– Hogy úgy... – nyújtotta el Vaszilij a szót. Félretette a könyvet, összekulcsolta ujjait az ölében. – Te meg majd megnézheted magad, amikor szépen beszámolok Szásának néhány mocskos ügyedről.

– Miféle ügyről? – tette csípőre kezeit Averkij.

– Ó, nem is tudom... – színlelt töprengést Vaszilij. – Mondjuk: Viktorról?

– Ne merészeld! – sziszegte Averkij.

– Ha tartod a hátad, akkor én is. – A hadnagy ismét magához vette a könyvet. – Különben sem ártana elmesélned Szásának – tette hozzá egy árnyalatnyival lágyabban. – Előbb-utóbb kénytelen leszel megtenni, minél tovább titkolózol, annál rosszabb lesz.

– Nem értem, mit kell ezt mindig felhánytorgatni! – hadonászott Averkij, dühében sétált még egy kört a szobában. – Semmiség az egész!

– Semmiség? – hördült fel Vaszilij. – Averja, egy ember meghalt!

– Viktor kizárólag magának köszönheti! – makacskodott Averkij. – Ha nem támad rám, akkor én sem... – Elharapta a mondatot.

Vaszilij olyan lesújtó pillantással jutalmazta, hogy egy fél másodpercre majdnem elszégyellte magát.

– Amúgy is... – Sértetten fonta össze karjait mellkasán, nem akart többet Viktorról beszélni. – Amúgy meg te el fogod mondani a drágalátos Magdácskádnak, mit műveltünk Katyinnal, ha Ivan kiadta a parancsot?

Vaszilij nem felelt, kinyitotta a könyvet, és folytatta az olvasást.

– Mindjárt gondoltam – szúrt oda utoljára Averkij, aztán kiviharzott a hadnagy szobájából.