A határvonalon túl: Becenevek

6. - Alekszja

Alekszandr

Remélte, hogy senki nem veszi észre, milyen idegesen jár a lába az asztal alatt. Körülötte a fiúk nevetgéltek valamin, Alekszandr elgondolkodva turkálta a vacsorára felszolgált kölest. Teljesen elment az esze, még csak fontolgatnia sem kellene, hogy tényleg elmegy a kapitányhoz éjszaka. Annak emlékére viszont, ahogy a nadrágon keresztül simogatta, ahogy csókolta és pihegett alatta, egyszerűen forrni kezdett vére. Kívánta Averkijt. Azt hitte, okosabb ennél, nem fogja hagyni, hogy Averkij csapdába csalja, mégis egyenesen a karjaiba sétált, és még élvezte is.

– Nincs kedved inni ma? – bökte oldalba Boriszov.

Megrezzenve kapta fel fejét.

– Nem, ma nincs – felelt kimérten.

– Mi bajod van? – csodálkozott az őrmester. – Furcsa vagy.

– Csak otthoni ügyek – legyintett. – Az öcsém dolga.

– Több ok, hogy igyál – okoskodott Vlaszov. – Elfelejted kicsit.

Alekszandr elfintorodott.

– Megmondtam: nincs kedvem inni ma. Enni sem, ami az illeti – tolta el magától a tálcát.

– Beteg vagy talán? – ráncolta homlokát Boriszov. – Enni is alig eszel.

– Úgy aggódsz értem, mintha a feleségem lennél – kötekedett Alekszandr. – Nem mindegy neked, hogy eszek-e vagy sem?

– Lehet, hogy tényleg szerelmi bánata van – vihogott az asztal túloldalán Poljakov.

– Adok én neked mindjárt szerelmi bánatot! – mordult fel. – Széttöröm a fejeden a tányért, amiről eszel!

Poljakov elkomorult, a többiek körülöttük röhögni kezdtek.

– Lássuk, lássuk! – tapsikolt egy társuk az asztal végében.

– Várjatok, fiúk, ne verekedjetek még, amíg nem teszi meg mindenki a tétjeit! – harsogta Boriszov, és Alekszandrnak kedve lett volna inkább neki beverni a képét.

– Poljakovra úgyse fogad senki – kotyogott közbe egy másik alhadnagy a szomszédos asztaltól. – Zajcev kettétöri!

– Téged törlek mindjárt ketté! – vetette oda Poljakov.

– Na, jó, fiúk, elég már – vette elejét a kibontakozó veszekedésnek Alekszandr. – Nincs ma kedvem megverni Poljakovot, talán majd máskor.

Csalódott hangzavar követte szavait, csak Poljakov könnyebbült meg.

– Pedig már kezdtem beleélni magam, hogy történik valami izgalmas – ciccegett Vlaszov.

– Verd meg te – kapott rajta Boriszov.

– Teszek öt rubelt Vlaszovra – vigyorodott el Alekszandr.

– Hagyjatok már! – dörrent rájuk Poljakov.

A többiek felkacagtak körülötte.

– Na, jó, fiúk – tápászkodott fel a törzsőrmester. – Egy élmény volt veletek ez a gyertyafényes vacsora, de én most elmegyek lepihenni.

Nem törődött vele, mit kiabáltak utána, odalökte a tálcáját a konyhai kisegítőnek, és zsebre tett kézzel, látszólag ráérősen távozott. Odakint aztán a kantin mögé iszkolt, hogy minél előbb kikerülhessen a lámpák fényköréből. Metszően hideg volt az a novemberi éjszaka, Alekszandr szerencséjére a sötétség jótékonyan eltakarta. Szájába vett egy szál cigarettát, hogy rágyújtson, de meggondolta magát, a csikk parázsló végét kiszúrhatta valaki. Töprengve tartotta ajkai között a meggyújtatlan szálat. A szobájából nehéz lett volna később kiszökni, főleg ha a fiúk rákezdtek a dorbézolásra, nem eresztették volna, ha esetleg elkapják.