Rivaldafényben

Első

- Ezt nem teheti velem – akadtam ki a főnökömre. Vagyis már csak a volt főnökömre. – Hiszen egy éve dolgozok már itt.

- Nem is szívesen teszem – szabadkozott. – De nincs több hely, és Sofia-nak most nagy szüksége van egy munkára.

Ja, munkára, mi? Inkább csak széttette a lábát, hogy biztos helye legyen itt.

- Remélem, jobban a hasznát veszi majd, mint nekem. Bár azt kétlem – hagytam magára, és hangosan becsapva magam mögött az ajtót távoztam.

Erre mindenki az irodában felém kapta a tekintetét. Rájuk mosolyogtam, és jeleztem, hogy semmi érdekes nem történt, majd egy szemforgató, mogorva arckifejezéssel a saját asztalomhoz mentem, hogy összepakoljam a holmim.

Sosem szerettem ezt a munkát, de szükségem volt rá. Ebből a pénzből tartottam el magam, és a dédelgetett álmomat próbáltam megvalósítani. Mindig is rendező akartam lenni, aki saját maga írja a forgatókönyvet.

Volt több ötletem is, amiket a szabadidőmben, este írogattam. De nehezebb volt befutni, mint hittem. Arra számítottam, hogy ideköltözöm Hollywood-ba, pár hónap alatt már munkába is állok, és egy híres filmet rendezek. De helyette szembe kellett néznem az első számláimmal, és felnőtt lét stresszes dolgaival. Bár a szüleim többször hívtak, és felajánlották, hogy nem kell ezek miatt többet aggódnom, ha hazaköltözök, és beállok a családi bizniszbe. Viszont otthon, Dallasban sosem futottam volna be, mint rendező és forgatókönyv író.

- Hé – jött oda hozzám Gabby nyomában Owen-nel. – Mi történt?

- Kirúgott – jelentettem ki, miközben a cuccaimat dobáltam bele a dobozba. – Kirúgott, hogy helyettem felvehesse Sofiát.

- De miért helyetted? Sokkal jobb vagy itt... nagyjából mindenkinél.

- Megláttam őket a raktárban. Éppen tintapatronért mentem, mert kifogyott a nyomtatóból, és rájuk nyitottam. Gondolom nem tenne jót az imidzsének, ha ez kiderülne.

Mindketten meglepődve néztek rám.

- Legalább több időm lesz írni – legyintettem, mintha nem hatna meg a kirúgás, pedig nagyon izgultam, hogy mi lesz most velem. – És amúgy is utáltam ezt a helyet.

- Keresünk neked egy új munkahelyet – mondta Owen, és közben átölelt.

- És este megyünk a Westfieldbe – ölelt át Gabby is.

- Addig előttem az egész nap, hogy új melót nézzek.

- Hazavigyelek? – kérdezte Owen, mivel mindig ő cipelt munkába és el onnan.

- Nem kell köszi. Gyaloglok, vagy buszra szállok. Úgyse jöhetsz most el innen.

Elköszöntünk egymástól, és a dobozommal a kezemben, kiléptem a napsütésbe. Visszanéztem még utoljára az épületre, ahol egy évet húztam le a semmiért.

Ilyenkor nem volt forgalmas az utca, így nyugodtan tudtam sétálgatni. A busz pont elment, és nem volt kedvem várakozni, ezért a séta mellett döntöttem. Az egyik sarkon fordultam volna be, amikor hirtelen valaki nekem jött, és a kezemből kiütötte a dobozt. A földre esett, és a jelentős tartalma kiborult.

A sietős alak pedig csak ment tovább.

- Ohh, hogyne, majd én összeszedem – kezdtem el szitkozódni hangosan, hogy az idegen is meghallja. Káromkodtam is mellé, amire idegesen visszafordult.

- Mi van? – kérdezte, és fölém magasodott, mivel én a földön szedegettem össze a kiborult dolgaim. – Valami problémád van?

- Oh, igen, van egy pár. Köztük te vagy a legnagyobb – álltam fel, miután mindent sikerült összeszednem. Ezek után néztem csak végig rajta, és jöttem rá, hogy mennyire jól néz ki. Sötét barna haj, és kék szemek. Enyhe borosta, ami férfiasabbá tette. Az összképet csak az ideges arca tette tönkre.

- Én? Mert nem csináltam veled közös képet? El kell, hogy szomorítsalak, de senkivel se csinálok képet.

Furcsán néztem rá, mert nem tudtam miről beszél. Kép? Mégis minek nekem kép vele? Jó, elismerem jól nézett ki, de attól még nem kell nekem kép.

- Nekem jöttél, és ez kiborult. Te meg annyit se vagy képes mondani, hogy bocs, de sietek – világosítottam fel. – Vagy akár segíteni összeszedni.

- Én szedjem össze?

- Mivel miattad borult ki.

- Ahjj, jönnek – rántott be a mellettünk lévő bejárati ajtó takarásába. Megint kiesett a kezemből a doboz, de most szerencsére a talpára, így benne maradt a tartalma. Nekidöntött a falnak, és megtámaszkodott a fejem mellett. Rápillantottam a kezére. Az erei kidagadtak, ahogy megfeszítette. Gyorsan elvettem róla a tekintetemet, és a dobozomra fordítottam, ami a járda közepén hevert. Pár másodperccel később kilesett. – Oké, elmentek a másik irányba – nézett a szemembe.

- Á, értem. Híres vagy. Legalább már tudom, hogy miért voltál az előbb ekkora seggfej – löktem el magamtól. – Felkaptam a földről a dobozt, és gyorsan elsiettem.

Sosem bírtam az ilyen embereket, akik valamiért híresek lettek, és azt hitték, ettől már többek az átlagembereknél. Sőt ezek között voltak olyanok, akiknek csak a szüleik voltak híresek, és ezért lettek ők is. Ők voltak a legrosszabbak. Valamiért ő - akit közben magamban elneveztem Mr. Seggfejnek - olyannak tűnt.