Utópia {+16} (✔️)

15.

Carina:
Újra szóra nyitom a számat, de mielőtt hangot adhatnék ki rajta, két kisgyerek rohan le a lépcsőn és Bellamy karjaiba futnak.
-Sziasztok-kapja fel őket mosolyogva a fiút, majd a kisfiút vissza is teszi a földre, de a kislány úgy csimpaszkodik rá, mint egy kismajom.
-Hol voltál reggelinél?-Kérdezi a pici lány csilingelő hangon.
-Este el kellett jönnöm és nem értem haza reggelire, ne haragudjatok-néz gondolom a tesóira.
-De ébedelni velünk fogsz, ugye?-Nézi a kisfiú, s a szemei szinte csillognak, ahogy a bátyjára néz.
-Persze, hogy maradok, ne aggódj.
-Gyerekek, mondtam, hogy ne gyertek most le, mert apáéknak megbeszélése van-jelenik meg Bellamy anyja.
Le se tagadhatná a fiát. Ugyan Bell is és a két kicsi is nagyon vegyes, de egyértelműen meg lehet találni bennük az anyukájuk vonásait.
-Semmi baj Kate, hagyd csak őket-nézi Mr. Severide a gyerekeit, miközben Mrs. Severide odamegy hozzá és puszit lehel a férfi ajkaira.
Mennyire szép lehet így élni. Úgy, hogy csakúgy megöleled, vagy megcsókolod azt, akit szeretsz.
Én mégcsak azt sem tudom, hogy pontosan milyen szeretni és szeretve lenni, nemhogy megcsókolni valakit.
Nem tudom, hogy mi ez, de az arcom égni kezd és hírtelen a padló érdekesebbnek tűnik, mint az, hogy felnézzek.
-Oh, de faragatlan vagyok, te biztos a lány vagy bentről, akiről Bellamy mesélt-lép elém.-Kate Severide vagyok, Bellamy édesanyja-nyújtja a kezét, én pedig lezsibbadok.
Most kéne kezetfognom és bemutatkoznom?
-Mrs. Severide, Carináéknál nem ilyen a bemutatkozás és...
-Carina Cavanough vagyok-rázom meg a kezét erőtvéve a heves szívdobogásomon és félbeszakítva a helyettem magyarázkodó Calebet.-Semmi baj, köszönöm-mosolygok rá hálásan a fiúra, aki csak halovány mosollyal biccent nekem.
Azonban ez a kis jelenet reflektor fénye nem tűnik el ennyivel, ugyanis az eddig Bellamy-t figyelő két apróság felkapja a fejét és most engem kezd el nézni. Sőt, a kislány kábé kivetődik a bátyja karjaiból és ide szalad hozzám, nyomában a középső gyermekkel.
-Te vagy a benti hercegnő?-Hadarja el pattogva, s mélyen a szemembe néz.
Az arcom égni kezd a kérdésétől és a mellkasomban valami furcsa nyomás keletkezik.
Hercegnő?
Hát az nem igazán vagyok.
-Ohm, én...-pillantok Bellre a szavakat keresve, aki szerencsére a segítségemre siet.
-Igen, Pöttöm, ő az-guggol a gyerekek mellé.-Ő Carina és bajban volt, így ki kellett hoznunk onnan.
-Tényleg olyan szép vagy, mint egy hercegnő, igaza volt Bellnek-folytatja izgatottan az apróság, amivel a többiekből kivált egy kis kacajt, az én arcom égését viszont csak fokozza.
-Bellamy mesélt rólam nektek?-Vonom össze a szemöldököm és a fiúra nézek.
-Lebuktam-von vállat mosolyogva.
-Én Millie vagyok, ő pedig Taylor-áradozik tovább ezekszerint Millie.-Úgy örülök, hogy itt vagy, megölelhetlek?
Ezúttal Bellamy veszi át a szót és kezdi magyarázni ennek a csillogó szemű, gyönyörű csöppségnek, hogy mi a helyzet velem:
-Tudod, Millie, Carináéknál más szabályok vannak és ott nem szabad ölelkezni, vagy hozzáérni a másikhoz, így nem biztos, hogy rögtön egy öleléssel kéne kezdeni.
Csakhogy nincs igaza.
Vagyis az érintéssel kapcsolatban de, de én szeretném, ha megölelne. Tudni akarom, hogy milyen az. Ugyanolyan, mint Bellamy karjaiban sírni? Vagy egy teljesen más érzést indít meg a testemben?
Ráadásul, ahogy ránézek a kislányra, szinte lehetetlenség nemet mondanom neki.
Tapasztalatokat akarok gyűjteni arról, hogy milyen itt kint, az pedig csak így megy.
-Igen, de tudod mi van?-Hajolok lejebb, hogy egy szintben legyek vele.-Nagyon hosszú éjszakám volt és nem a legjobb, így azt hiszem, hogy egy ölelés nagyon jól esne-mosolyodom el halványan, amitől az előbb szomorúvá vált Millie arca ismét felvirul és a nyakamba ugrik.
A tarkómba fájdalom hasít a hírtelen jött ütközéstől, de semmiképp sem akarom elrontani a pillanatot. Lassan felállok és magamhoz szorítom a kislányt, aki ugyanúgy rám csimpaszkodik, mint az előbb a bátyjára, s meglepetésemre Taylor is átöleli a csípőm.
Nem olyan, mint Bellamy ölelése.
Nem kezd el gyorsabban verni a szívem, vagy izzadni a tenyerem, de a mellkasomat ugyanúgy forróság önti el. Nem pontosan ugyanaz a forróság, de ott van és szép lassan az egész testem bekebelezi.
Nagyon jó érzés.
Mintha tartoznék valahová.
-Carina, ugye te is maradsz ebédre? Mindjárt nekiállok, pikk-pakk meglesz-néz rám kedvesen Bellamy anyukája, de én elbizonytalanodom.
Ez a család egy összeszokott, olajozott gépezet és én már így is nagy port kavartam szegényeknek. Nem akarok a homokszem lenni, ami bekerül a fogaskerekek közé és elrontja, romba dönti az egész szerkezetet.
-Nem is tudom, nekem haza kéne mennem és...
-Azt mondtad, hogy vasárnaponként nem kell rohannod-szakít félbe Bell és mélyen a szemembe néz.
-Igen, csak...-keresem a kifogást, de az agyam blokkot kap.
Valószínűleg azért, mert ő sem akarja, hogy vége legyen ennek a szép pillanatnak.
-Akkor tudsz maradni-szakít félbe mosolyogva Bellamy, én pedig képtelen vagyok ellenkezni.
-Segíthetek az ebéd elkészítésében?-Pillantok Mrs. Severide-ra.
-Jaj, nem kell ám, nem azért hívtalak meg, hogy dolgoztassalak.
-De ragaszkodom hozzá, hamár itt maradok.
-Én is segítek-lép mellém Layla, én pedig hálásan elmosolyodom.
-Hát, ha nagyon szeretnétek, akkor gyertek-adja be a derekát a nő, majd elindul felfelé.
Én átadom a kicsiket Bellamy-nak, majd követem őt, Layla pedig az én tempómat veszi fel.
-Óvatosabbnak kell lenned-néz rám a lány.-Láttam, hogy fájt, amikor Millie a nyakadba ugrott. Ha felszakadnak a varratok, akkor kezdhetjük előről. Nehogy bajod essen, Carina.
-Vigyázok majd, ígérem. De kérhetek valamit?
-Mi kéne?
-Megmutatod, hogy hogyan kell bekötni?
-Persze, de bekötöm én neked. Miért...-elharapja a mondatot és a tekintete elsötétül, ahogy rájön.-Roman miatt?
Elhúzom a szám és óvatosan bólintok, ahogy megint kiráz a hideg az említésétől.
-Mit fogsz mondani neki?
-Azt, hogy mivel már ezerszer láttam, hogy a dokik hogyan csinálják, ezért kipiszkáltam magamnak a mikrochipet, de a varrás már nem sikerült rendesen, ezért leragasztottam, hogy ne fertőződjön el. Csak reménykedem, hogy nem akarja majd ő maga is látni, mert a sebészi munkádat látva nehezen tudnám kimagyarázni magam.
-Carina, ígérem, hogy azon leszek, hogy a többiek minél előbb megbízzanak benned és beszélek a szüleimmel is. Ha kell egy komplett hadsereget indítunk, csak ne essen bajod. Jövőhéten pedig megcsinálom a CT-t, mivel most épp eléggé megbolygattam ott bent a dolgokat, nem hiányzik egy kis sugárzás is a testednek, addigra pedig jobban leszel és el is intézem a kórházban, hogy meg tudjam csinálni. De figyelj, ahogy gáz van a varrattal, vagy Romannal, szólj. Az nem élet, ami odabent van, nem érdemled azt-rázza a fejét hevesen, elszánt tekintettel és összevonja a szemöldökét.
-Köszönöm-nyelek nagyot a gondolatra, hogy miattam képesek lennének egy komplett háborút is indítani.-Tudod, irónikus, hogy ezt mondod, mikor pár órája még egyáltalán nem kedveltél.
-Azt hiszem, hogy túl elhamarkodottan döntöttem-mosolyodik el és az arca rózsaszínre vált.-És ezt őszintén sajnálom.
-Nem kell, megértem-érintem meg a vállát, de ahogy belépünk a konyhába, ránézek Bellamy anyjára.-Mit tudunk segíteni?
-Hát, megígértem a gyerekeknek, hogy ma rántotthús lesz rizibizivel, úgyhogy kérlek, hogy a panírozásban, mindjárt adom az alapanyagokat, meg a tálakat.
-Segítek-kezd el pakolni Layla is, én pedig csak nézem őket.
Kicsit fura a helyzet, de igyekszem nem ezzel foglalkozni. Nem sokkal később pedig már csináljuk is az ételt. Másfél órával később viszont, amikor Layla elmegy szólni a többieknek, hogy kész a kaja, mi pedig megterítjük az asztalt, nem bírom magamban tartani a kérdéseimet.
-Szabad kérdeznem öntől?-Pillantok Mrs. Severide-ra, aki Bellen és a gyerekeken kívül az első volt, aki nem idegenként kezelt az első pillanattól kezdve.
-Csak bátran-pillant rám melegséget sugárzó, kék szemeivel.
-Hogy-hogy ennyire kedves velem? Mármint, nagyon jól esik, ne értse félre. Én sosem tapasztaltam ilyen anyai törődést, de hogy-hogy nem tekint rám sátánként? Hiszen a férje sem bízott bennem és teljesen érthetően Bellamy barátai sem.
Mrs. Severide ajkai felfelé görbülnek, miközben az utolsó evőeszközt is elhelyezi az asztalon, aztán rám néz.
-A mai világban az embernek hinnie kell a jóban, tudod? És annyi év tapasztalat után, amennyi a hátam mögött van, látom, hogy ki rossz ember és ki nem az. Nem a szépséged miatt nem hiszem, hogy rossz vagy-rázza meg a fejét.-Láttam én már kígyót egy gyönyörű csomagolásban, ha érted, hogy mire gondolok-néz a szemembe, s amint bólintok, folytatja.-Te nem olyan vagy. Ráadásul ismerem a fiamat, ő nagyon jó megfigyelő és óvatos. Nem minden esetben látszik ez, mivel néha forrófejűként viselkedik, de bízom a képességeiben. Ha ő is úgy látja, hogy a mi oldalunkon vagy, akkor hiszek neki. Én is úgy látom-teszi a kötényét az akasztóra.-És valaki, aki bentről származik és nekünk segít, az nem lehet gonosz. Évek óta küzdünk a Fallal és a kormányotokkal. Rengeteget vesztettünk már, Carina. Többet, mint amennyit te el tudnál képzelni. Ha te vagy a kulcs a változáshoz, akkor nincs okom kételkedni. Arról nem is beszélve, hogy Laura óta Bellamy szemei sosem csillogtak úgy, mint amikor rád néz-mosolyodik el maga elé nézve.-És ez a boldogság a szemében az én anyai szívemnek mindennél többet ér.
A szavaitól megint égni kezd az arcom, de mielőtt bármit reagálhatnék, a többiek bejönnek és helyetfoglalnak az asztalnál. Bellamy rám néz, majd mosolygva megütögeti a mellette lévő, üres széket. Összeszedem magam, majd Mrs. Severide-ra nézek.
-Köszönöm ezt az egészet önnek-mondom halkan, hogy csak mi halljuk.-A bizalmat, az ebédet és, hogy ennyire kedves velem. Meg a választ is-simítom meg kissé félénken a vállát, majd leülök Bellamy mellé.
Mrs. Severide is elfoglalja a helyét a férje mellett és szed Millie-nek az ételből én pedig végignézek a többieken. Idegenként érkeztem, most mégis olyan, mintha a tagja lennék ennek a nagy családnak. Nem hiszem, hogy valaha úgy tűnt nekem, hogy beleillek a képbe, egészen mostanáig. Látom a mosolyt az arcukon és azt, hogy mennyire természetes nekik ez az egész, ami nálunk nincs bent. Ez a jelenet megmelengeti a mellkasom és ettől az agyam is átkapcsol. Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat mennyire meg tudja változtatni az ember életét, pedig azt hisszük, hogy az semmi. Az igazság viszont az, hogy az az egy másodperc világokat dönthet össze és embereket emelhet az égig. Hiszen egyetlen pillanat volt az, hogy megláttam Belléket, amikor betörtek; egy pillanat volt, hogy szétrobbant a chip a tarkómban; vagy az, hogy Bell karjaiba kerültem, amikor sírtam. Roman is egy pillanat alatt tálalta az egyezségét, nekem pedig egy másodperc volt kimondanom azt, hogy benne vagyok. Ahogy az is ennyi volt, hogy eldöntöttem, hogy nem hagyom becsukódni a szemeim, hanem hagyom, hogy Layla megmentsen. És egy másodperc volt az is, ahogy Laura meghalt. Mindegyik röpke idő volt, mégis teljesen megváltoztatta az életünket. A testemet még sosem érzett bizsergés önti el, már ezer százalékosan biztos vagyok abban, hogy bármibe kerül is, véghez viszem a tervünket. Akár belehalok ebbe, akár nem, nem fogom őket cserbenhagyni. Talán két nap múlva Roman rájön a dologra és egy fehér szobában ébredek, ahol orvosok vágják fel a fejem, hogy megnézzék az agyam. Az is lehet, hogy Roman szobájában kelek, ahonnan csak akkor jutok ki, amikor Roman rám köt valami pórázt, mint egy kutyára és velem együtt megy ki, majd bent azt tesz velem, amit csak akar. Benne van a pakliban, hogy meghalok emiatt, vagy a készülő akció alatt. Nem kizárt, hogy megsérülök, de az is lehet, hogy túlélem és látom, ahogy egy új élet kezdődik számunkra. Nem tudom. De az biztos, hogy akár az életemet is adnám ezekért az emberekért és ezt be fogom tartani, ha kell. El fogjuk hozni a változást és felszabadítom a népem, bármi is lesz az ára.