Utópia {+16} (✔️)

10.

Bellamy:
A vacsora és az apámmal való beszélgetés után semmi erőm nem volt lent maradni a családommal és filmet nézni. Nagyon szeretem őket. Komolyan meghalnék értük, de ma semmi energiám nem maradt ahhoz, hogy nevessek a vígjátékon, amit választottak a kicsik. Így kerültem fel a szobámba, ahol viszont már órák óta bámulom a plafont.
Nem tudom, hogy egészen pontosan mióta fetrengek itt, mint aki mély depresszióban van, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Megmozdulni sincs kedvem, legszívesebben most azt érzem, hogy itt maradnék napokig anélkül, hogy bárkivel is egy szót is váltanék.
Na jó, egyre inkább hasonlítok arra az énemre, aki akkor lettem, amikor elveszítettem a barátnőmet. Nem akarok megint abba a komoly depresszióba zuhanni. Nem akarom újra kezdeni a sötétséggel való küzdelmet, mert tartok tőle, hogy harmadjára nem biztos, hogy annyira könnyen le tudnám győzni, mint az első két alkalommal. Két éve, hogy Laura meghalt és én azóta kétszer zuhantam bele az önsajnálatba. Harmadjára nem tehetem meg. Nem, ha Layla és a családja is tovább tud élni a veszteség és fájdalom ellenére.
Lehunyom a szemeimet és mély levegőket kezdek venni, hogy összeszedjem magam, de nem kell sokáig küzdenem, ugyanis egyszercsak a walkie-talkie recsegni kezd, majd Carina hangja csendül fel a szobámban.
-Bellamy. Bellamy, ott vagy?
A hangja remeg és, mintha szipogna, amitől nekem a gyomrom összeugrik és előbb mozdulok, mint azt felfognám. Rávetődöm a kommunikációs eszközre, majd megrázva a fejem, hogy összeszedjem magam, válaszolok neki:
-Igen, itt vagyok. Mi a baj?
A torkomban hatalmas gombóc nő és ez nagyon új. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor Laurát sírni láttam, vagy tudtam, hogy szomorú. Fura újra érezni ezt, mert mióta őt elvesztettem, azóta egy lány sem váltott ki ilyet belőlem. Layla mindig inkább olyanokat okozott, amik arra hasonlítottak, amikor a húgomat vagy az öcsémet láttam sírni és ez nagyon nagy különbség.
Carina más.
Ez az érzés más.
Pedig alig ismerem.
Talán azért is reagálok így, mert ő is belement abba, hogy segít nekünk, pedig nem is ismertük egymást. Még mindig nem ismerjük egymást, ő mégis mellénk áll.
-Én...olyan hülye vagyok...tudom...tudom, hogy nem tartozol semmivel-küszköd és keresi a szavakat, amitől nekem fájdalom nyilal a mellkasomba.
-Carina, hé, itt vagyok. Végy egy mély levegőt és mondd el, hogy mi történt és miért sírsz úgy-túrok a hajamba idegesen.
-Át...át tudnál jönni? Kérlek. Tudom, hogy csak vészhelyzet esetén használjátok azt a gépet, de...
-Mindjárt ott vagyok-szakítom félbe és kikelek az ágyból.
A veszekedésünk után valószínűleg apa szörnyen kiakadna, ha megtudná, hogy újra használom a Teleportálót, de most nincs más választásom. Valahogy át kell jutnom és az a legkevésbé rizikós, ha használom az általam összerakott gépet.
A lehető leghalkabban nyitom ki az ajtóm, majd nézek ki a folyosóra. Lent már sötét van és a kicsik szobájából sem jön fény, de ez még nem biztosíték. Lassan elindulok a lépcső felé, lábujjhegyen osonva, hogy véletlenül se csapjak zajt, s közben folyamatosan figyelem a környezetem. A szívem legalább annyira hevesen ver, mint amikor a Falakon belülre törünk be és az adrenalin is úgy önt el. Pontosan nem tudom, hogy miért igazából. Kicsit visszarepülök a tizenéves korszakomba, amikor este tízig lehettem csak fent, de én tovább voltam. Akkor mindig nagyon ideges lettem, hogy lebukok. Ahányszor csak valami zajt hallottam elkezdtem figyelni minden kis részletre, hogy nem kelt-e fel valaki a házban. A szüleim sosem bántottak, mégis féltem, hogy rajtakapnak, mert nem akartam veszekedni, vagy azt, hogy lecsesszenek.
De most már nem vagyok az a kisgyerek, aki akkor. Felnőtt ember vagyok, aki azért lakik otthon ahelyett, hogy beköltözne a központunkba, vagy egy új házba, mert segít nevelni a tesóit és a háztartásban. Előfordult már, hogy bulizni voltam a barátaimmal és hajnalban értem haza, ahogy az is, hogy valamin felhúztam magam éjjel és ezért kocsiba szálltam és leléptem itthonról, hogy lehiggadjak. Nem volt miatta fej leharapás, sem nagy veszekedés, csak kisebb viták, mert anya ilyenkor mindig aggódott. De ez az alkalom most valahogy másnak tűnik és ettől úgy érzem magam, mint a küldetésen.
Ha apa elkap, akkor lehet, hogy jobban járnék, ha a Falon belül kapnának el.
Na jó, ez nem igaz. Annál semmi nem lehet tosszabb, s ezért veszek most egy mély levegőt, hogy lenyugtassam egy kicsit a mellkasomat verdeső bordáimat.
Lent a nappaliban és a konyhában tiszta a levegő és a pince is üresnek bizonyul, de a sötétben nem egyszerű úgy kikeresni a gépet, hogy ne verjek le semmit és csendben maradjak, de megtaláljam, amit kell. Próbálok a telefonommal világítani, s a biztonság kedvéért elteszek egy fegyvert.
Nem feltétlen Carinában nem bízom, hanem abban, amiben él. Ha lebuktunk valahogy a délelőtti akciónkkal, akkor kinézem belőlük, hogy kényszerítették a lányt, hogy jelezzen nekem és valójában csapdába csalnak. Carinából nem nézem ki, hogy ezt tenné, mert nem úgy tűnt, mint akinek meg lehet mondani, hogy mit csináljon, de sosem lehet tudni. Azok az emberek megölték Laurát és nem egy emberünket, valamint elkapták a barátainkat és azóta sem tudjuk, hogy mi történt velük. Ők nem olyanok, mint mi. Náluk az emberség fogalma nem létezik és, ha nincs más választásom, akkor használom a fegyverem.
Nagy nehezen összeszedem a kellő dolgokat aztán betáplálom Carina házának a koordináját a gépbe. Pár másodperc múlva a Teleportáló halkan zúgni kezd, én pedig átlépek a lány szobájába. Amint megérkezem, szembe találom magam Carinával, aki az ágyán kuporogva törölgeti a szemeit, amiből könnyek folynak.
-Mi történik velem?-Néz rám levegőt kapkodva, újabb fájdalmat okozva a mellkasomban.
Mivel elmondta, hogy náluk nincsenek érzelmek, így nem kell elmagyaráznia, hogy mire érti a kérdést. Valószínűleg még szinte soha nem tapasztalta a sírás tulajdonságait.
Nagyot nyelek, majd leülök mellé az ágyra.
-Semmi baj-próbálom megnyugtatni, s finoman a kezembe veszem a kezét, ami remeg.-Nem lesz bajod, csak sírsz. Ez egy természetes reakció, ha az ember szomorú, ijedt, nagyon boldog, vagy elkeseredett. Ezek könnyek-törölgetem az arcát a szabad kezemmel, majd óvatosan közelebb csúszom hozzá, hogy ne ijesszem meg jobban.
-De ez...ez fáj-szipog, ahogy küzd a sírással.-Szorongatja a mellkasom és égnek a szemeim.
-Mert küzdesz ellene. De semmi baj. Ne küzdj ellene. Nem vagy egyedül, itt vagyok, oké? És segítek. Megölelhetlek?-Fürkészem az arcát, de nem válaszol, csak az ölembe kuporodik és hozzám bújik, mint egy kislány.
-Ne haragudj, hogy ide hívtalak-kapkodja a levegőt.
Még mindig pánikban van.
-Dehogy, semmi baj. Héé-nyúlok az álla alá és magamra irányítom a tekintetét.-Lélegezz rendesen. Gyere, csináljuk együtt-kezdek szép lassan levegőket venni, ami rám is rám fér.
Már nem félek attól, hogy csapda az egész, vagy, hogy otthon lebukok, de a szívem mégis kétszer olyan gyorsan ver, mint eddig bármikor. Carina közelebb hajol hozzám és a homlokát az enyémnek dönti, amitől nekem elakad egy pillanatra a lélegzetem.
A hátát simogatva adom meg a ritmusát annak, hogy lehiggadjon, miközben ő lehunyja a szemeit és a tarkómra vezeti azt a kezét, amivel nem az enyémet szorongatja.
Annyira közel van most hozzám. És olyan jó az illata. Olyan, mintha ő lenne a gyertya lángja, én meg egy bogár, amit teljesen tudatlanul vonz magához. Nem tudom, hogy ki ez a lány. Szinte semmit nem tudok róla, de valamiért, ahogy itt ülök vele, azt érzem, hogy nem is érdekel, hogy ebben mennyi rizikó van és, hogy pontosan ki ő. Meg akarom védeni őt. Azt akarom, hogy biztonságban legyen és ki tudjam vinni innen, legyen bármi az ára.
Érte fogok küzdeni.
-Megvagy?-Suttogom, amikor ismét kinyitja a szemeit és elapadnak a könnyei.
-Igen-suttogja ő is és mélyen a szemembe néz.-Nem akarlak bajba sodorni, csak....
-Semmi baj-rázom meg a fejem a haját simogatva.-Mi történt?
Szóra nyitja a száját, de valaki kopogni kezd az ajtón és felcsendül az a hang, aki délelőtt is félbe szakított minket.
-Carina, megjöttem. Van kedved megnézni egy filmet?
-Ohm...ne haragudj Devon, de nem vagyok jól-vonja össze a szemöldökét és megrázza a fejét, bár ezt a srác nem láthatja.
-Mi a baj? Bemegyek, oké?-Nyomja le a kilincset ezekszerint Devon, én pedig felpattanok az ágyról, amint Carina leszáll rólam és a fürdőbe bújok.
-Simán ment a vásárlás?-Hallom meg Carina édes hangját, ahogy nekidőlök az ajtónak.
-Persze, a szokásos volt. Mi a baj?-Nyikordulnak meg az ágy rugói, gondolom mert Devon leült rá.
Bár nem tudom, hogy minek, ha nincs érintkezés.
-Csak...fáj a fejem. Kimerültem kicsit, mert edzettem, amíg te nem voltál itt-érkezik a válasz, de nyilván nem emiatt sírt az előbb.
Próbálok odafigyelni a beszélgetésre és nem arra koncentrálni, hogy mennyire befeszül a testem, amiért Carina egy fiúval van a szobájában, de nem tudok meg semmi újat erről a helyről. Devon megkérdezi, hogy Carina kér-e valamit, aztán amikor nemleges választ kap, akkor összeszedi magát és kimegy a szobából.
-Bocsi-nyitja ki az ajtót Carina pár perccel később és megdörzsöli az arcát.-Azt hittem, hogy még lesz időnk, mielőtt hazaér.
-Ő a bátyád?-Ülök vissza az ágyára, s szomorúan konstatálom, hogy ezúttal a lány tartja a távolságot.
-Nem-süti le a szemeit.-Ő az, akit a Szupergép a társamnak sorsolt. Hamarosan hozzá kell mennem és gyerekeket szülnöm neki, akiket a kormány majd irányíthat. Legalábbis eddig ez így volt, de ma meglátogatott az elnök fia-nyel hatalmasat és az arca elsápad.-Ezért...sírtam? Azt mondtad?
-Igen, sírtál-bólintok és a helyzet ellenére halványan elmosolyodom.
Olyan aranyos, ahogy próbálja megjegyezni az új érzelmek és interakciók neveit.
-Nos igen, az elnöki család...azt hiszem tudod, hogy milyen. Roman tett egy ajánlatot, amit elfogadtam, hogy segíteni tudjak neked. Nektek-pontosít és az eddig fehér arca pirulni kezd.
-Mit kért tőled?-Kérdezem előre félve a választól.
-Engem-nyögi ki a szemembe nézve, nekem pedig kihagy a szívem egy ütemet, s a szavak gondolkozás nélkül buknak ki belőlem:
-Elviszlek innen.