SZÜNTELENÜL - MDZS, Wangxian ff. |Befejezett|

10. rész

Mire befejezte az Átérzés alatt látottak elmesélését, Wei Wuxiannek félre kellett pillantania, nehogy észrevegyék a szeme sarkában makacsul összegyűlő könnycseppeket. Nem készült fel a magyarázkodásra, és különösen utált Lan Zhan előtt gyengének mutatkozni. Nem holmi hercegnő ő, akit mindig meg kell menteni, és aki még a múlt ködéből kiemelkedő tragédiákkal sem bír el! Meg aztán biztosra vette, hogy a férfi megint csak magát okolná, amiért nem volt vele, amikor elmerült A-Fu emlékeiben. Így hát megköszörülte a torkát, majd az orrát vakarva a többiek felé sandított.

Lan Wangji aggódó arccal figyelte, a szavak szinte ott csüngtek az ajkain, mégis inkább Long Meihez fordult.

− Tehát a kultivátor, aki az átkot küldte, és aki most megpróbálja megakadályozni, hogy visszahozd a klánod, nem más, mint Zheng Tian. A fiú, akinek a családja odaveszett a Luanzang-dombon − mondta, mire a lány szomorkásan bólintott.

− Ez borzasztóan hangzik, de mit fogunk kezdeni azokkal, odakint? – szólt közbe Lan Jingyi, és az ablakra mutatott.

Az épületet körülvevő holttestek száma a többszörösére nőtt, és lassú léptekkel közelítettek az irányukba.

− Vajon hová tehettem azt a fuvolát? – morfondírozott hangosan Wei Wuxian. Nemrég készített magának egy új hangszert, ami segítségére lehetett harc közben, de mostanában annyira elhanyagolta a használatát, hogy nem emlékezett, hol látta utoljára.

Ekkor Lan Sizhui lépett hozzá, és a mágikus erszényéből előhúzta a kőrisfából készített hangszert.

− Megőrizted nekem? – nézett rá megilletődötten Wei Wuxian.

− Különben már rég elhagyta volna – mondta a fiú, és a kezébe nyomta.

Lan Wangji némán figyelte a jelenetet, majd intett Sizhuinak, hogy a többi tanítvánnyal együtt álljanak mögéjük. Wei Wuxian nem tudta mire vélni a pillantást, amivel illette őt, mielőtt a fiú csatlakozott volna Lan Jingyihez.

− Mi baja? – kérdezte suttogva Lan Wangjitól.

− Azt hiszem – kezdte rezzenéstelen arccal −, hanyagolva érzi magát.

Wei Wuxian megrökönyödve pislogott, nem tudott mit felelni. Már csak azért sem, mert időközben tompa léptek hangja ütötte meg a fülét. Az első sorokban haladó holtak elérték a teaház lépcsőjét. A tanítványok egyszerre kommentálták az eseményeket:

− Jönnek!

− Mindjárt betörik az ajtót!

Lan Wangji szigorú arckifejezését látva a fiatalok elcsendesedtek, és rendezetten egymás mellé állva egy szabályos kört alkottak; a szoba négy fala felé fordulva vonták védelmük alá Long Meit. A helyiségben égő gyertyák derengő, sárgás fényében sokkal inkább tűntek ijedt arcú gyerekeknek, mintsem harcosoknak.

Lan Wangji a Bichent előreszegezve, mint egy fehér villám, kivetődött az ajtón, és keresztülvágott a rothadásszagú csoportosuláson. A köd behódolva oszlott szét körülötte, így még jobban láthatóvá vált a földön kúszó, bicegő holtak kinézete. Némelyikük szétfoszlott kultivátorruhát viselt, mások parasztok lehettek hajdanán. Arcuk eltorzult az életük utolsó perceiben átélt fájdalomtól, és még haláluk után sem lelhettek békére.

Kék fény villant a levegőben, Lan Wangji egyetlen suhintással többekkel is végzett. A tanítványok is nekiveselkedtek, egyedül Lan Jingyi maradt hátra, oldalán Long Mei-jel.

− Vigyázz rá! – szólt neki Wei Wuxian, majd ajkához emelte a kőris hangszert, és játszani kezdett.

Ahogyan azt sejtette, a kegyetlen holttestek ugyan megmerevedtek egy pillanatra, ám utána még ádázabb tekintettel folytatták a küzdelmet. Úgy tűnt, akinek az irányítása alatt álltak, nem éppen arra hangolta őket, hogy Yiling pátriárkájának engedelmeskedjenek.