Stop for a second (Marvel f.f) BEFEJEZETT

4. fejezet

Anadil sokszor tért vissza már a toronyba, de ez mégis más volt, mint a többi. Annyira élettelennek és szürkének látott mindent. Mintha Pietro nélkül nem is lenne értelme.

Még saját véleménye szerint is szánalmas volt, egy lelkironcs, akit pillanatok alatt legyőznek. Összekellett gyűjtenie minden energiáját, mást nem tehetett. Megkell próbálnia felállni, kihúzni magát és győzni... nem gyengíthetik el ennyire holmi érzelmek. Kontrolálnia kellett saját magát.

Besétált a torony ajtaján, át a recepción és a liftig megsem állt.

Megnyomta a gombot és az ajtók becsukódtak mögötte.

Lélekben próbált felkészülni a Wandával való találkozásra, de tudta, hogy feleslegesen összegzi a fejében mit akar mondani. Ott majd úgyis minden más lesz és valószínűleg rosszabb is.

Kilépett a liftből és körbe nézett az üres folyósón. Egészen az ismerős szobaajtóhoz viharzott. Amikor utoljára járt itt az emelet lángokban állt, és ő éppen Pietrot teleportálta ki a lángok közül. A lány lehunyta a szemét és kifújta a levegőt. Néha úgy érezte, még mindig van egy része, ami nem dolgozta fel, hogy a férfi elment. Abba hagyta a kilincs szuggerálását és mély levegőt vett.

Hármat kopogtatott a faajtón, és mivel tudta, hogy válasz nem fog érkezni, ösztönösen nyitott be.

A szobában félhomály uralkodott, csak az ablakon beáramló természetes fény világított rá az ágyon ücsörgő Wandára. Háttal ült Anadilnak, és az ágya mögötti ablakon bámult ki. Mellette kettő boros üveg volt, kezében üres pohár. Nem reagált a látogató érkezésére.

Anadil beljebb sétált a szobába, majd megállt az ágy mellett. Hosszú percekig csak bámult maga elé, aztán szó nélkül leült Wanda mellé. Ő erre sem reagált, csak rezzenéstelen arccal meredt maga elé. A két lány sokáig csak bámult ki az ablakon, majd Anadil törte meg a csendet.

-Szia – ennyit mondott, rekedtes gyenge hangon, ami elárulhatta, hogy ő sincs jobb állapotban.

- Szia – válaszolt Wanda és most először fordította el a tekintetét az ablakról. Tekintete kiszámíthatatlan volt, nem volt se támadó vagy dühös, de meleg, kedves sem. Csak nézte Anadilt aki nem bírta tovább tartani a szemkontaktust. Wandában volt valami hátborzongató, ami Pietrora emlékeztette. A vonásaik, a bőrük színe a szemük csillogása, a fehér fogaik.

-Hol vannak a többiek? – kérdezte Anadil, ugyanis hamar eszébe jutott, hogy az útja során egy Bosszúállóval sem találkozott.

-Élik az életüket – válaszolt a lány. – Én itt maradtam, egyedül.

Anadil erre felkapta a fejét.

- Annyira sajnálom, itt kellett volna maradnom veled... -kezdett bele hevesen gesztikulálva.

-Miattad ment el Pietro – szólt közbe Wanda érzelemmentesen.

-Tudom – csuklott el a lány hangja. – Az én hibám, az egész. Úgy- úgy sajnálom – Anadil felnézett, szemeiből könnyek csordultak ki, és kecses ívben folytak végig az arcán. Belenézett a kék szemekbe és ugyanazt a szomorúságot látta benne, mint amit ő is érzett, ugyanazokat a visszatartott könnyeket, amik most szabad utat kaptak és Wanda arccsontján is végig folytak. Pár percig még néztek egymás szemébe majd szavak nélkül karoltak a másikba.

A két mutáns fáradtan ölelkezett össze.

-Ez oké, rendben van. Minden rendben van – suttogta Wanda a lány fülébe, miközben a rázkódó vállait simogatta.

-Bor és könnyek. Nem túl finom ebéd – húzta el a száját a boszorkány ezzel végleg megtörve a jeget kettejük között. Anadil halványan elmosolyodott és kibontakozott az ölelésből

-Nem akartalak magadra hagyni, csak...tudnom kellett, hogy mi történik velem.

- És kiderült?

- Igen – vett egy nagy levegőt Anadil és ott az ágyon gubbasztva beavatta Wandát a bizarr múltjába és kicsit a veszélyes jövőjébe is. Lassan, és elgondolkozva osztotta meg a történetet a boszorkánnyal, aki csak figyelmesen hallgatta. Valószínűleg napok óta nem lehetett társasága így minden erejével erre a cselekményszálra koncentrált.

- Kérlek ne mond el senkinek, még nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel. De, igaziból nem is ez miatt jöttem vissza – vallotta be a történet végén mély levegőt véve a lány.

-Akkor?

Anadil jelentőségteljesen pillantott fel a lányra.

-Álmodok – elég volt ennyit mondania, Wanda ereje minden volt, ami az elméhez köthető, így ő értette meg a legjobban Pietro és a közte lévő kapcsolatot.

-Álmokon keresztül üzen neked? – komolyodott el.

-Igen. Minden éjszaka hallom. Azt mondja, hogy hamarosan visszatér, hogy elvegye a képességem. Harcolni akar– tördelte az ujjait Anadil, majd folytatta. – Olyan mintha megszűnt volna köztünk a harmónia, mintha a régi Pietro már nem létezne...

-Tudom mit érzel. Kiskorom óta tudom, hogy mit gondol Pietro, sosem kellett a fejében olvasnom, csak tudtam. Hiszen a bátyám volt... de most. Nem érzek semmit, csak... csak ürességet – Wanda szemében rémület fénylett, és Anadil tudta, hogy neki is nehéz újra talpra állnia. Szembe szállnia a legfontosabb emberrel az életében.

Anadil mélyet sóhajtott.

-Lekell győznünk Pietrot, azért, hogy... visszakaphassuk.

Sokáig csendben ültek. Mély csendben. Nem tudtak beletörődni abba ami vár rájuk.

-Ha elakarja venni a képességedet, az nem lesz veszélyes? Ha szembenézünk a ténnyel, hogy... -szólalt meg újra Wanda, de a mondat végét elharapta.

-... hogy a mutációm mellett, elkezdett egy végtelenkő ereje ébredezni bennem? De. Veszélyes és bizonytalan. De mindent felkutattam a múltamból, mi mást tehetek? – tárta szét a karját Anadil.

-Nem biztos, hogy mindenhol voltál -tűnődött el a boszorkány.

-Mire gondolsz?

-Amikor először találkoztál Pietroval, és velem. Velünk. Azt mondat, hogy papírforma szerint halott vagy. Az emberek tűzbalesetnek nyilvánították az eltűnést. Akkor kell lennie egy sírnak.

-A temető – vágott közbe Anadil és úgy érezte, mintha egy kis lámpa gyulladt volna a feje felett.

Felpattant az ágyról és az ajtóhoz sietett.

-Te nem jössz? – nézett vissza Wandára, aki csak mozdulatlanul ült, és halványan elmosolyodott.

Furcsa volt, nagyon... más

-Clint hamarosan haza jön. Támogatjuk egymást, hiszen neki is... nehéz ez – bólintott, majd hozzá tette.

– Vigyázz magadra.