A VONAL TÚLVÉGÉN

01.

┌──────────────┐
2019. 10. 03
└──────────────┘

MÉG SOHA ÉLETEMBEN nem hallottam olyan hangos villámlást, mint azon a bizonyos éjszakán. Szinte a csontomig hatolt az éles hang, amely átszakította a levegőt,

Biztos nem messze csapott le, gondoltam magamban tényszerűen, majd kortyoltam egyet a már réges régen kihűlt kávémból. Közben fél szemmel az órára pillantottam. 02:24. Eléggé későre járt az idő, de kénytelen voltam fent maradni, ugyanis - rám nem jellemző módon -  megcsúsztam az aktuális feladatommal. Tényfeltáró újságíróként dolgozom a Seoul Reports című lapnál, amely nem valami nagy és híres újság, én mégis hatalmas szenvedéllyel és becsülettel végeztem ott a munkámat már a gyakornokságom alatt is. Hát még akkor, amikor felvettek teljes munkaidőre. Noha ez csak egy ugródeszka, de meghatározza a karrierem további lépcsőfokait.

Mindig is volt tehetségem az íráshoz.

A kutatómunka sem okoz problémát és általában az emberekkel is remekül szót tudok érteni, de kivételesen meggyűlt a bajom a rám bízott projekttel.

A Seoul Reports főszerkesztője, Gwan Yoojin arra kért, hogy készítsek egy riportot a Vérmedence néven elhíresült gyilkosságokról, amely pont négy éve történt Kaeyong városában. Azt szeretné, hogy az évforduló alkalmából szólaltassam meg az áldozatok hozzátartozóit, készítsek rengeteg fényképeket a helyszínen és írjak egy megható szöveget a megemlékezéshez.

Tehát csak a szokásos, bevett és unalmas dolgokat.

Nekem ez nem volt elég.

Többet akartam kihozni egy olyan rejtélyes és vérfagyasztó történetből, mint a Vérmedence. Kár, hogy Miss Gwan nem látja, mekkora potenciál van egy ilyen témában. Nem érti, miért szentelek erre ennyi időt. Sajnálatos módon nem csak ő ennyire szűklátókörő a szerkesztőségben, hanem mindenki más is. Nem is értem, hogyan lehetnek az ilyenek újságírók.

A legtöbben azt hiszik rólam, hogy egy manipulatív, beképzelt és perfekcionista munkamániás vagyok, aki annyira maximalista, hogy képes áttaposni mindenkin, csak hogy elérje, amit akar. Sokszor megkaptam már, hogy nőként alkalmatlan vagyok erre a pályára, mert nem vagyok elég talpraesett, mert képtelen vagyok az objektivitásra, mert mindig úgy csavarom a szálakat, hogy az nekem megfelelő legyen. Hogy gátlástalan és hazug vagyok, de az eddigi kedvenc kritikám az volt, miszerint annyira betegesen törekszem a tökéletességre, hogy emiatt az írásaim túlságosan erőltetettek.

Szerencsére tudom, hogy tévednek.

Egyébként többnyire igazat adok azoknak az embereknek, akik a személyemmel, vagy épp a módszereimmel kapcsolatban fogalmazzák meg a nemtetszésüket. Tudom, hogy nehéz eset vagyok és nem riadok vissza kétes eszközöket használni a célom elérése érdekében. Azonban amikor valaki az írásaimat kritizálja, abban sajnos hajthatatlan vagyok.

Egy dolog van az életben, amiben teljesen biztos vagyok, mégpedig az, hogy kiemelkedően jó érzékem van a szavakhoz, mind beszéd, mind írás terén. Gyerekkoromban a családom esküdni mert volna rá, hogy egy nap híres regényíró leszek. Ám az igazságérzetem és a kíváncsiságom az újságírói szakma felé terelt.

Már az egyetemen is én voltam a legjobb, mindig alapos voltam és megfontolt, sokkal érettebb is voltam a koromnál, emiatt szaktársaim mindig kinéztek. Számomra az a legfontosabb, hogy amit kiadok a kezeim közül, az minőségi és profi legyen. Az ambíciómat látva a professzoraim is felfigyeltek rám, anno pont az írásgyakorlat tanárom, Mrs. Lee ajánlott be a Seoul Reporsthoz gyakornoknak, mert elmondása szerint a tehetségem túlszárnyalta az összes olyan hallgatóét, akik valaha megfordultak az osztálytermében. Nagyon hálás vagyok neki, mert az ő útmutatása nélkül nehezebben indult volna el a karrierem.