A VONAL TÚLVÉGÉN

02.

┌──────────────┐
2019. 10. 04.
└──────────────┘

MÁSNAP REGGEL KÜLÖNÖS motivációval ébredtem.

Annak ellenére, hogy a testem teljesen elgémberedett a hotel elképesztően kemény matracán, valahogy mégis frissnek és kipihentnek éreztem magam. A hajnalban történt furcsaságok után mondjuk nem vártam, hogy hirtelen ennyire magabiztos leszek, de nincs okom panaszra. Kész vagyok a nyakamba venni a Vérmedence megoldását, éreztem a csontjaimban.

Fogmosás közben úgy döntöttem, hogy ismét kimegyek a tett helyszínére.

Ahogy tegnap lefutottattam a fejemben a gondolatmenetet az eset részleteiről, rádöbbentem, mennyire hiányos a tudásom. Ez rengeteget segített, hogy kicsit újraértelmezzem a dolgokat. Elvégre, hogy várhatnám el magamtól, hogy aranytálcán nyújtsam a megfejtést, amikor még a történtekkel sem vagyok teljesen tisztában. Újra kell kezdenem mindent elöről.

Még nem állok készen.

- Jó reggelt- köszöntött szárazon a hotel recepciósa, amikor leértem a lépcsőn. - Mik a tervei mára, Miss Seong?

Azok kedvéért, akik nehezebben olvasnak a sorok között, lefordítom: Mikor takarodsz már vissza Seoulba, te kotnyeles firkász? Vagy valami ehhez hasonló.

- Kimegyek a Vérmedence helyszínére- félrebillentett fejjel figyeltem, ahogy a férfi látványosan összerezzen. Kaeyongban pont úgy reagáltak az emberek a gyilkosságok nevére, mint a Harry Potterben Voldemortéra. - Készítenék még néhány fényképet...

Ahogy azt már említettem, a Vérmedencéről beszélni Kaeyong kisvárosában hatalmas tabu volt. Az itteniek olyan traumaként élték meg az esetet, amiből a mai napig nem tudtak kilábalni. Úgy tudom, hogy a gyilkosságok előtt eléggé sok turista látogatta a kaeyongi erdőt, kempingezni és kirándulni jártak oda az emberek, amiből a városnak remek kis bevétele származott. Azonban a Vérmedence óta rendkívül megcsappant a látogatók száma. A babonás emberek tudniillik azt hiszik, hogy a maradék hat srác még mindig kísért, vagy jobban mondva ólálkodik az erdőben és az eltévedt, gyanútlan turistákat megölik és feldarabolják, ahogy azt Kim Taehwannal tették.

Már, ha ők tették.

- Pompás- szűrte a fogai között a recepciós, lehajtott fejjel, melynek láttán lekezelően intettem egyet, faképnél hagyva a férfit.

Rendkívül szánalmasnak tartottam, hogy a kaeyongiak konkrétan ívelten szartak rá, hogy két embert brutálisan meggyilkoltak a városukban. Ahelyett, hogy segítőkészek lennének abban, hogy minél előbb leránthassam a leplet a tettesekről, ők magukba fordulnak és siránkoznak a pénzük miatt. Néha kifejezetten gusztustalanok tudnak lenni az emberek.

Nem sokkal később már a saját autómban ültem, úton a Vérmedence helyszíne felé.

Miután kihajtottam a hotel mélygarázsából, fél szemmel láttam, milyen undorral néznek rám az utcán sétáló emberek. Mint valami vécédeszkára ragadt piszokra. Még szerencse, hogy vagyok annyira nagyképű, hogy ne foglalkozzak az ilyenekkel. Ha gyengébb lenne a lelkem, akkor már biztosan belerokkantam volna abba a gyűlöletbe, amit a szakmám miatt kapok az emberektől. Valamiért ez gyakrabban esik meg, mint gondoltam volna. De már megszoktam.

Mindössze fél óra vezetés után meg is érkeztem a kiépített útszakat végéhez.

A régi földutat, amely anno a gyermektáborhoz vezetett, azóta visszahódította a természet. A kaeyongiak pedig előbb ettek volna sarat, minthogy megtisztítsák azt a részt és szembe kelljen nézniük a városuk tragédiájával.