HULLÓCSILLAG - Nagy Márk szemszögéből

3.

A Somebody That I Used To Know jobban kikészített, mint vártam volna. Több, mint másfél órán át hevertem az ágyamon hol idegesen, hol szomorúan, de az esetek nagy többségében tehetetlenül. Ha tudtam volna, hogy ilyen szar érzés szeretni valakit, azonnal másik duettpartnert kértem volna. Egy idő után azonban mégis a telefonomért nyúltam, és bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Bár már egy teljesen másik szám ment, megkerestem a Gotye számot, és mély lélegzeteket véve hallgatni kezdtem. Abban a pillanatban pedig jobban hiányzott Beka, mint bármi és bárki más. Újra és újra meghallgattam, hagyva, hogy az összes közös emlékünk elárasszon. De a végére semmit nem éreztem. Üres voltam. Így hát hagytam, hogy ezúttal egy másik szám következzen és az ágyamon fekve bámultam a plafont. Nem tudom, mikor értek haza a szüleim, már csak arra eszméltem fel, hogy anya bejön a szobámba és óvatosan megérinti a vállamat, hogy észre vegyem őt.

- Történt valami? - kérdezte halkan, amikor kikapcsoltam a zenét.

- Semmi olyan, amit érdemes lenne megemlíteni - köszörültem meg a torkomat. Újra a plafonra szegeztem a tekintetemet, anya pedig várt még egy kicsit, aztán amikor továbbra sem voltam hajlandó mondani semmit, lassan megfordult és kiment.

Valahol a szíve mélyén ő pontosan tudta, hogy ez lesz. Többször figyelmeztetett, hogy vetkőzzem le azt az egoista stílust, ami rám ragadt, de sosem tettem meg. Ennek ellenére mellettem áll, amennyire tud, támogat és tiszteletben tartja, ha időre van szükségem. Vagy egy kis önsajnálatra. Mást nem tud tenni. Ez a legtöbb, amit nyújthat, én pedig hálás vagyok ezért is. Ilyet sem mondott volna a régi Nagy Márk.

Azt hittem a képzeletem szórakozik velem, amikor újra meghallottam a Gotye-szám dallamát. Néhány pillanattal később azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a válóság, és hogy valaki épp telefonon keres. Az egyetlen ember, akinek ezt a számot állítottam be csengőhangnak. Öt hét után eszébe jutottam Bekának. Az érzelmek kavarogtak bennem, nem tudtam volna megmondani, mit éreztem pontosan, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. A végén azonban mégis a negatív dolgok győztek, így persze csak azon tudtam kattogni, hogy nem számíthattam rá. Ennek a befolyásában alakult a beszélgetésem is vele.

- Mondjad - nyomtam végül a zöld gombra, és amolyan „essünk rajta túl minél hamarabb" stílusba váltottam. A vonal másik végén Beka élesen beszívta a levegőt, de csendben maradt, amit nem tudtam mire vélni. - Beka? Halló, Beka, itt vagy?

- Szia, Márk - köszönt halkan, a hangja hallatán pedig gombóc keletkezett a torkomban. A régi szép idők. - Hogy vagy? - nyögte ki a kérdést, amikor beállt közénk a kínos csend.

- Nagyszerűen, éppen Hawaiin értél el, itt úszom a delfinekkel, Miley Cyrus pedig koktélt kever nekem - közöltem szarkasztikusan.

- Aham - motyogta Beka megértően. - De most komolyan?

- Hogy lennék? - ráztam meg szomorúan a fejem.

- Jó, csak megkérdeztem - felelte halkan, szinte visszavonulót fújva.

- Kösz - mondtam végül. Hogy mit? Fogalmam sincs. Mindent. Semmit. Azt, hogy most nem úgy beszél velem, mint egy robot. Gőzöm sincs!

- Nincs mit - vágta rá azonnal. Mintha megkönnyebbült volna. Bár ez nem tartott sokáig.

- Kösz, hogy hívtál. Öt hét után nagyon jólesik - hoztam fel burkoltan a sérelmeimet. Visszagondolni az elmúlt néhány hétre most rosszabb volt, mint bármelyik másik alkalommal. Beka kellett hozzá, hogy ténylegesen megértsem mit is vesztettem - vele együtt. Jobban fájt, mint eddig bármikor.

- Mi van? - csattant fel a megjegyzésemet hallva. - Hívtalak a döntő után, rémlik? Bunkó voltál, rémlik? Leraktam, rémlik? Nem hívtál vissza... - hadarta idegesen, minden mondat végére odaillesztve azt a bizonyos kérdőszót. Cserbenhagytál, rémlik?