Élet vagy Halál // Befejezett

első

A fiúban kettős érzés kavargott, ahogyan végigsétált a kórházi folyosón és kereste azt a szobát, ahová küldték.
Egyrészről örült, hogy egy időre megszabadul a szüleitől, másrészről viszont borzongott a gondolattól, hogy egy kórházban kelljen élnie, ráadásul egy halálos beteg ember mellett.

Mi van, ha közben meghal az ember? Majd rám fogják, hogy gyilkos vagyok?

"Gondolj arra, hogy még mindig jobb, mintha a pszichiátriára kerültél volna! Képzeld, az apádra milyen rossz fényt vetne" – mondta az anyja előző este. Persze, akkor is csak az volt fontos számukra, hogy az apja ne tűnjön fel rossz színben. Az már senkit nem érdekelt, hogy vele mi lesz. Mondjuk nem is értette, miért csodálkozik ezen, hisz az évek alatt már megszokhatta volna, hogy mindig csak olyat csinálhatott, ami miatt a szülei dicsekedhettek vele és ezáltal is fényezhették saját magukat mindenki más előtt.

Időzött néhány percet, mielőtt belépett volna. Igazából fogalma sem volt róla, mire kell számítania. Azt sem közölték vele, hogy milyen nemű vagy korú betegnél szállásolják el.

Mi van, ha egy száz éves, horkoló, sakk mániás öreg emberhez kerülök?

Magában fohászkodott, miközben lenyomta a kilincset, majd kissé bátortalanul lépett be a kórterembe, de ahogy megpillantotta a vele szemben ülő lányt, a lélegzete is elakadt.
Ugyanaz a kék szempár nézett vissza rá, ami néhány nappal korábban a folyosón.
Döbbenten pislogott és meg sem tudott szólalni.

A lány alaposan végigmérte őt, majd kedves mosolyt varázsolt szép arcára és lágy hangján megszólította.

– Nyugodtan gyere beljebb, nem fertőző.
– Ó, én, bocs – a fiú azt sem tudta, mit mondjon.

Zavarban volt több dolog miatt is. Arról szó sem volt, hogy egy lánnyal kell együtt aludnia, mármint hogy egy szobában és arról sem értesítette őt senki, hogy ennek az igen szép arcú lánynak nincs haja és bizonyára valamilyen rokoni kapcsolat fűzi ahhoz a kislányhoz, akit a múltkor látott a folyosón.

Lassan lépkedett beljebb, próbált mindent jól szemügyre venni, hogy addig se kelljen ránéznie a lányra.

– Tudom, hogy csúnya vagyok, de ne aggódj, van parókám. Ha szeretnéd szívesen felveszem.

A lány hangjában semmi gúny nem volt. Úgy tűnt, teljesen komolyan beszél és ez nagyon bántotta a fiút. Lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy képtelen arra, hogy bemutatkozzon vagy akár ránézzen és a lány most biztos azt hiszi, hogy egy faragatlan tuskó és még a betegsége is megrémiszti.
Tény, hogy nem tudott sokat a betegségekről, azonban rémlett valami kihullott hajról és valami terápiáról.

– Nagyon sajnálom, tényleg, ne vedd rossz néven. Egyszerűen csak.... Nem rád számítottam – a lány döbbenten pislogott, a fiú pedig már ezerszer megbánta, hogy ezek a szavak hagyták el a száját. – Mármint, nem úgy értem, természetesen semmi bajom veled. A hajad is szép, illetve bocs, megint, a fejed szép, úgy értettem – az egész kezdett egyre rosszabb lenni és a lány még meg sem szólalt. – Ne haragudj.

Egy ideig nézték egymást, a fiú próbálta kitalálni, vajon mit gondol róla a másik. Végül a lány felállt az ágyból és elé lépett. Fehér köpenye a térde közepéig ért, lábát puha zokni fedte.

– Varga Júlia, a beteg csaj – fogta meg a kezét és a fiú legnagyobb döbbenetére erős volt.
– Fehér Barna – motyogta halkan.
– Az öngyilkos fiú – tette hozzá a lány, szája szélén egy elrejtett mosollyal.
– Ja, az öngyilkos fiú. Bár ezt a jelzőt igazán nem szükséges használni. Persze, te is mondtad, hogy beteg és ezért nyilván nekem is kellett volna, csak....
– Hé, nyugi már. Nyilván nem így foglak hívni, csak hogy tisztázzuk a dolgokat.
– Ó, oké.
– Egyébként a szüleid eléggé kicsesztek veled ezzel a névvel.
– Most erre mit mondjak?

A fiú tehetetlenül tárta szét két karját és még mindig zavarban volt, a lány pedig édes hangon felkuncogott és visszament az ágyba.

– Szóval, – nyújtotta el az ó betűt – mit keresel itt?
– Igazából én sem tudom. Valami kezelésről papoltak, de nem nagyon figyeltem. Olyan érzésem volt közben, mint aki kívülről figyeli az eseményeket.
– Ismerős érzés.
– Tényleg?
– Ja. Minden kezelés alkalmával ilyen érzésem van – vont vállat Júlia lazán, de a fiú érezte, hogy erről nem szívesen beszél.

A fiú próbált értelmesen kommunikálni, de valahogy a végén mindig összevissza kezdett szerencsétlenkedni, utána pedig bocsánatot kért, amiért bunkó volt. Egylátalán nem akart pedig bunkónak tűnni, csak néha előbb beszélt, mint gondolkozott volna.
Egy ideig így próbáltak ismerkedni, aztán egy mosolygós nővér magával vitte Júliát, ő pedig egy kis időre egyedül maradt.

Amikor becsukódott az ajtó, kissé fellélegzett és próbált mind a fejében, mind a szívében rendet tenni. Azonban erre nem sok ideje volt, mert néhány perc múlva egy másik nővér jött érte, hogy elkísérje a pszichológushoz.

Az egész beszélgetés alatt a lány körül jártak a gondolatai és elhatározta, hogy este megpróbál normálisan beszélni vele és tisztázni, hogy ő egyébként nem ilyen, csupán egy kissé zavarodott volt.

Mire visszatért a kórterembe, Júlia már ott volt és az ágyon fekve zenét hallgatott. Amint meglátta a fiút, felcsillant a szeme és kivette a zsinórt a füléből, felült és figyelte, mit csinál a srác.

– Milyen volt a dilidoki?
– A ki?
– Dilidoki, pszichológus.
– Á, egész jó.
– Fel nem foghatom, mi lehet olyan jó benne. Tényleg, mit csináltok ott? Ördögöt űztök? Ki kell belőled űzni a Sátánt, mert amikor meg akartad magad ölni, megszállt?

A fiú komolyan ledöbbent. Eddig azt hitte, ő a hülye, amiért oylan volt szegény lánnyal, de most.... Aztán eszébe jutott, hogy mi van, ha csak szivatja és így próbálja őt kigúnyolni, amiért olyan volt vele korábban.

– Hallod, ne vedd már komolyan, amiket mondok – nevette el magát a lány. A fiú csak még jobban összezavarodott. – Szivatlak.
– Rendben.

A beszélgetés abbamaradt és mindenki a maga dolgát csinálta. Júlia zenét hallgatott, a fiú pedig pakolászni kezdett, bár nem nagyon volt mit és hova.

Egészen estig egy szó sem hagyta el egyik fiatal száját sem és a fiú számára kezdett nyomasztó lenni a csend. Még az is jobb lett volna, ha ez a lány valamiféle hülye poénokkal próbálkozik, minthogy néma csendben teljenek el az órák egymás mellett.

Vacsora után sem történt változás, mindketten lezuhanyoztak a folyosó végén található zuhanyzóban, egyik váltotta a másikat, a fiú pedig folyamatosan azon kattogott, hogy ezt elszúrta. Szeretett volna még beszélni Júliával, hiszen mégiscsak együtt fognak élni ebben a szobában és nem lenne szerencsés hetekig vagy akár hónapokig szótlanul létezni egymás mellett.

Mire ő is végzett, úgy tűnt, Júlia már alszik, így csendben és sötétben sétált az ágyhoz, majd órákon keresztül a plafont bámulva feküdt és gondolkozott.