{ szakadatlanul }

tudassuk gyermekeinkkel;

; hangulatzene: { https://youtu.be/Aq-u6zoVHuU } 

{ 8tracks.com/pippins/where-we-will-we-ll-roam } ;

A láthatárt kémleltem. Egy pár méterre láttam csak el, onnantól fogva szürke ködbe veszett a messzeség. A fák ágai tekeregtek a dühös szélben, a sűrű esőcseppek hangos kopogása megállíthatatlanul zúdult a földre. A gyakori, mély dörgéseket megelőző kecses villámok vérerekként szelték át a sötét eget.

Egyenes háttal ültem, mint mindig, egy sötét fából készült háromlábú sámlin, amelyen a fehér festék kopottsága lassacskán évszázados koráról tanúskodott. Még az anyámé volt. Anno még ő ült itt és kötögetett, vagy éppen krumplit pucolt, ő is a végsőkig egyenes háttal, ahogy az nőhöz illik.

Emlékszem, hogy anyám sokszor éjszakába nyúlóan üldögélt a kis faház erkélyén a kis sámlin, és bámulta az előtte elterülő sötét, fenséges erdőt a korlát rácsai közül. Én kislánykoromban féltem kinézni éjszaka; a sötétben a fák mintha életre keltek volna, félelmetes óriásokként lengedeztek az ablakom felé, a törzseik között pedig vérszomjas fenevadak lestek rám. Ellenben édesanyám minden éjszaka kiállt az erkélyre nézelődni.

Különösen a maihoz hasonló viharos estéket szerette. Ilyenkor kihajolt a korláton; hosszú, vörös haja szállt a szélben, és olyankor nem is lehetett volna fenségesebb látványt találni. Kecses testtartása még ebben a kényszeredett pózban is megmaradt: puha karjai lágyan kereszteződtek a korláton, vékony lábain lábujjhegyre emelkedett; hosszú nyakát elegánsan előrenyújtotta, a fejét magasztosan felemelte, hegyes állát előredugta. Vörös tincsei sima arcát simogatták, míg tengerkék szemével elnézett a fák fölött: az égre fekete, szürke, sötétkék felhők vonultak, és siratták, éltették a földet.

Egyszer-kétszer rászántam magam, és kimentem anyám mellé az erkélyre. Az egyik ilyen alkalommal, ahogy felkönyököltem az erkély korlátjára ‒ vagy legalábbis megpróbáltam, de olyan kicsi voltam még, hogy csak a kettővel lentebbi deszkát értem el ‒, és felpillantottam anyám profiljára, láttam annak kisimult vonásait. Édesanyám egyébként is mosolygós asszony volt, viszont ez, aminek tanúja voltam, mégis valahogy másfajta kifejezés volt.

Azóta csak egyszer láttam olyan mosolyt az arcán: a temetése napján, a koporsójában fekve.

Aznap éjjel, amikor ezt a mosolyt először láttam, anyám mintha meg lett volna igézve. Egy jó ideig úgy tűnt, mintha észre se vette volna a lánya jelenlétét. Hosszan bámultunk előre; én az árnyakat szemléltem, és már éppen úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba és megpróbálok aludni, amikor anyám megszólalt.

‒ Ha elég messzire nézel a fák fölött, látod a tenger hullámait. ‒ Hangja fátyolos volt, de a szokásos puhaság és kedvesség töltötte fel.

Meresztgettem bár a szemem, azonban semmit sem láttam, meg hát ugyan hogy is lehetne az égben tenger, de azt gondoltam, talán csak túl kicsi vagyok, ezért nem látok eléggé a távolba.

‒ El kell vinnem téged a tengerhez egy nap. Muszáj látnod egyszer a hullámait, tapasztalnod annak a hatalmas víztömegnek a moraját vihar alatt... Kint fogunk állni egy szikla szélén, a magasban; tartalak, kicsim, ne aggódj. Nézzük a lent elterülő, szürke, habzó tengert, és kitárjuk a karjainkat, amikor egy széllöket ér, mintha madarak volnánk, mintha el akarnánk szállni, mert madarak vagyunk, és szállunk a víz fölött, a szél a szárnyunkba kap, és szállunk, amerre visz minket. Egy hajó fölött repülünk, hatalmas, sötét fából készült hajó ez, erős és kitartó, alig kottyan meg neki ez a nagy vihar; és letelepszünk egy rúdra, amelyen felettünk fekete zászló lobog. Nézzük: a fedélzeten emberek összekapaszkodnak, isznak, énekelnek, és lám, ott van egy tengerkék szemű, vörös hajú fiatal nő, a korlátra könyököl a hajó orrában, a tengert kémleli, a sötét láthatárt, és mosolyog. Otthon van.