{ szakadatlanul }

pleonazmus

Aznap este, mikor megjelentél az ajtóm előtt, csupa seb és horzsolás voltál ‒ de ami a legfontosabb: csupa könny. A testen lévő jelek nem számítanak, amíg a hozzá tartozó lélek rendben van.

                  De te nem voltál rendben. Fájt neked ‒ hisz sírtál.

Gyengéden behívtalak, ugyan a kezemmel sürgetően integettem. Így tettem volna minden nővel abban az állapotban. Az üzenetem az volt: egységben az erő.

                   Ki volt az?

Talán voltak fontosabb kérdések, amiket feltehettem volna, de én mindig-mindig férfias energiával reagáltam az ilyen helyzetekre, amikor egy nőt bántottak. Az első gondolatom mindig az volt, hogy ezt meg kell torolni; szemet szemért, erőszakot erőszakkal.

                   Kérlelő szemekkel néztél fel rám, és nem mondtál semmit.

Ez volt a legrosszabb; én ott álltam melletted, legalábbis azt hittem, a kezeim ökölbe szorítva, és te nem adtál semmi támpontot.

                    Észrevetted ‒ észrevetted, és puhán azt mondtad: "Azt kellene kérdezned, mire van szükségem." Itt szünetet hagytál, nyomokat kerestél az arcomon, hogy megértettem.

Nem értettem. Nem egészen, nem egyáltalán. Hallottalak, persze, szóval futólag megkérdeztem, "mit szeretnél", és a szavaim egészen összefolytak. Az adrenalin hajtott.

                    Lenéztél az öledbe ejtett kezeidre, és nem mondtál semmit. Talán ott és akkor még szomorúbb voltál, mint amikor kopogtattál az ajtómon.

Nem vettem észre. Válaszra várva lenéztem rád, míg a vérem egyre csak forrt és az idegeim repedésre készen álltak.

                    Azt suttogtad, "Egy bögre tea jól esne." mert érezted, hogy valamit mondanod kellett.

Szóval kimentem a konyhába, a tűzhelyre helyeztem a teafőzőt, és türelmetlenül hallgattam, ahogy forr a víz és sípol a gőz. Úgy éreztem, ez volt a tökéletes reprezentációja mindannak, ami a bensőmben folyt.

Odaadtam neked a bögre teát ‒ "Óvatosan, forró" ‒ és leültem melléd a kanapéra. Biztosan az adrenalin volt ‒ akkorra már elkezdett elmúlni, teret engedve a nőibb energiáknak, teret engedve annak, hogy tényleg figyeljek rád; hogy meg akarjalak hallgatni és megérteni.

                    "Nem baj," mondtad, "nem haragszok." Nem voltam biztos benne, hogy nekem címezted vagy a férfinak, aki bántott.

Most, hogy ott ültem melletted, és egyre jobban figyeltem, elkezdtél elmondani mindent, amiről úgy érezted, érdemes elmondani.

                     "Nincs baj," mondtad, "nem vagyok haragtartó típus." És azt mondtad: "De soha többé nem megyek vissza oda." És még: "Nem engedem, hogy hozzám érjen. Soha." És még azt is mondtad: "De megbocsájtok."

Én meg csak ültem ott és figyeltem, ahogy elmondasz mindent, amiről úgy érezted, érdemes elmondani, és azon kaptam magam, hogy megtudtam mindent, amit tudnom kellett.

Utólag visszanézve valójában még mindig nem tudom, ki volt a férfi vagy mit tett pontosan, nem mondta el. Amit viszont tudok az az, hogy bántotta őt ‒ ez akkor már hosszú, hosszú ideje így ment ‒, és hogy ez volt a pont, amikor az elfogyhatatlan türelme végre elfogyott. Aznap este a sarkára állt, és az én otthonomban keresett menedéket.

Így vált hát a mi otthonunkká. Szűkös volt; az apró lakásom egy személyre volt szabva ‒ de ez nem okozott problémát, hiszen az új lakótársam nem foglalt sok helyet (megtanulta, hogyan húzza össze magát a lehető legkisebbre), meg hát eleinte nem akart egyedül aludni, úgyhogy osztoztunk az olcsó, éppenhogy-alig-kétszemélyes matracomon.