{ szakadatlanul }

Akihez az angyalok szólnak

Az egész csak egy viccként kezdődött. Senkinek nem szabadott volna bántódása essen.

Chris kezdte. Feldobta, hogy menjünk le a partra; azt mondta, van egy ötlete. Nem ellenkeztünk.

Így hát lementünk a partra. Útközben az enyhén ittas Chris lelkesen ecsetelte a brilliáns ötletét.

‒ És ha találunk teknősöket... azokat a kis nyomi fajtákat, vágjátok.

‒ A Terrapene carolinára gondolsz? ‒ kérdezett bele Spencer. ‒ Az a leggyakoribb teknősfajta az észak-amerikai...

‒ Aha, persze, arra ‒ legyintett Chris látszólag érdektelenül. ‒ Szóval ha találunk olyanokat, megpróbáljuk kifordítani őket a kis nyomi teknőjükből.

‒ A teknőjükből? ‒ nevetett Spencer. ‒ Úgy érted, a páncéljukból.

‒ Most mé' mondod meg neki, hogy érti? Úgy érti, ahogy akarja ‒ dörrent fel Alex mély hangja.

‒ Ja, ahogy akarja! ‒ nyomatékosította Nic.

Spencer zavartan megköszörülte a torkát, és visszafordította a tekintetét a sziklás lejtőre, amin araszoltunk lefelé.

Spencer és én, mi nem tartoztunk közéjük. Ők ‒ Chris, Alex és Dominic (alias Nic) ‒ voltak a "menő csávók" a suliban, az érzelmileg fejletlen gimis fiúideál megtestesítői: száz százalékig maszkulin megjelenés (izmok, szögletek, meg minden), a focicsapat éle, a hétvégi bulik sztárjai, a lányszédítés mesterei... Kitalálni sem lehetne náluk nagyobb klisét. De mégis: ott voltak előttünk, és vezették az utat a partra. Minket ‒ a mindent (is) tudó, "stréber" Spencert, és engem, Spencer már tizensok éve legjobb barátját, a "szürke egér" könyvmolyt.

Szerintem ez az egész helyzet szürrealitása is hozzáadott a történtek ilyetén alakulásához, ami miatt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok-e. Az sem segített, hogy előtte ittunk; a srácok sem voltak józanok, de határozottan több gyakorlatuk volt az alkohol terén, mint nekünk Spencerrel.

Hogy hogy keveredtünk hozzájuk aznap este, na az egy talány számomra. Az azóta eltelt hetekben, hónapokban szana-széttörtem a fejem a kérdésen, próbáltam visszaemlékezni, honnan kezdődött az egész ‒ honnan kezdődött úgy tényleg ‒, de nem sokra jutottam.

Amit tudok: Spencer összekeveredett Chrisszel nagyjából egy hónappal azelőtt. A miértek, hogyanok egy másik történet. (Talán majd azt is elmesélem egy nap az alapján, amit Spencer megosztott velem, de nem most.) Hosszú ideig nem tudtam, mi történik. Láttam őket véletlenül egymásba ütközni a folyosón, összefutni a folyosó végén az árnyék rejtekében, suttyomban eltűnni ajtók mögött; elkaptam pillantásokat kettejük között, és kaptam furcsa kifogásokat Spencertől egy-egy nap, amikor át akartam menni hozzá. Egy idő után megjegyeztem mindezt Spencernek, aki egy kis unszolás után beadta a derekát, és eldarálta, mi folyik közöttük Chrisszel. (Megesküdtetett persze, hogy nem mondom el senkinek; azt mondta, én vagyok az egyedüli, aki tudom, és ez így is kell maradjon, különben oda Chris hírneve.)

Szóval nyilvánvalóan Spencer és Chris többhetes kavarása eredményeképp verődtünk a csapathoz azon az estén (bár még mindig egy halom kérdőjel fészkel a fejemben néhány részlettel kapcsolatban). Ittunk ‒ vodkával kezdődött, leöblítettük sörrel ‒, aztán lementünk a partra. A csapat tökfej követte Christ, mi meg követtük őket.

Bármilyen okos és intelligens is volt Spencer, vagy akár én, azért mégis csak tinédzser fiúkról beszélünk. Bebocsátást nyertünk a menő gangbe, még ha csak egy éjszakára is ‒ nem hagyhattuk ezt az esélyt elpazarlódni.