Kolozsváros olyan város...

04. | Berendezkedés

Mindennel készen lettem és fent ültem az ágyamban azt ellenőrizve, hogyha esetleg éjjel vagy reggel valami miatt hirtelen felkelnék, akkor mennyi esély van rá, hogy lefejelem a plafont. Örömmel nyugtáztam, hogy szerencsére éppen elég magasan volt hozzám képest, így elégedetten dőltem be az ágyba. Két hangos kopogás zavarta meg a semmittevésemet, én pedig izgatottan tornáztam magam ülőhelyzetbe. A többiek is így tettek, mármint ők nem feküdtek velem ellentétben az ágyukban, rájuk csak az izgatottság volt igaz ezek közül.

De csak Áron lépett be rajta, így unottan feküdtem vissza. Ezért keltem fel a kényelmes helyzetemből? Inkább az oldalamra fordultam, hogy onnan nézzem tovább a történteket.

- Oh, hello lányok! - köszönt a szobatársaimnak és mindkettőjüknek adott egy - egy kézcsókot, mire én csak unottan megforgattam a szemeimet. Nem is ő lett volna.

- Szia! Élise vagyok. Te pedig...? - érdeklődött a lány kedvesen és feldobódottan.

- Dombi Áron személyesen. Csak nem Franciaországból jöttél? - kérdezte mosolyogva.

Élise tátott szájjal nézett a fiúra, mintha éppen a jövőjét jósolta volna meg neki az előbb.

- Na jó, nálatok mindenki ilyen jó a dolgok kitalálásában? Mert ha igen, akkor biztosan nem fogok veletek barkochbázni.

Elfojtott mosollyal néztem a jelenetet. Hogyha bárki is megfigyelte a lány bőröndjét vagy a ruházatát, egyből le tudta vágni, hogy honnan jött. Nekem ezzel egyébként semmi bajom nem volt, sőt, szerintem egyfajta büszkeség, hogyha így kiállt a hazájáért képletesen. Meg mondjuk neki könnyebb is volt beszereznie ilyen matricákat. Én mit ragasztottam volna rá a saját cuccaimra? A Parlamentet? Egyáltalán létezett belőle ekkora méretű matrica? 

- A páromat keresem, nem láttátok? Itt vagy Al? - fordult körbe, hátha meglát valahol, de mivel fent feküdtem az emeletes ágy tetején, így kevésbé voltam észrevehető.

Idegesen szorítottam ökölbe a kezeimet. Megmondtam neki, hogy ne nevezzen így. Erre mit csinált? A kezeimmel mutogattam a lányoknak, hogy nem vagyok itt, nehogy elmondják a fiúnak, mert akkor biztosan nem tudom le kaparni magamról egy ideig.

- Öhm... fáj a torkod? Van nálam torokszopogatós cukorka, ha kell. - kérdezte Élise össze húzott szemekkel, hogy ki tudja venni mit mutogatok.

Hitetlenül temettem az arcomba a fejemet és megráztam. Amikor legközelebb néztem fel, Áron figyelt engem mosolyogva, de olyan közelről, hogy hátra csúsztam ijedtemben.

- Fél óra múlva le kell mennünk, elmondják a menetrendet. Csak ezért jöttem. Ez nektek is szól lányok, a párjaitok üzenik. - fordult körbe gyorsan, majd vissza nézett rám.

Zavartan tűrtem a pillantását, szóval csak ezért jött. Elég furcsa volt, hogy nem csinált vagy mondott még semmi hülyeséget, ezért nem is tudtam már mire számítsak ezek után tőle.

- Oké, köszi. Lent leszek. Mostmár mehetsz. - hessegettem el a kezemmel.

Csak nevetve megrázta a fejét.

- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! A ti szobátok egyébként sokkal jobb. Nálunk az egyik fiú pókfóbiás és talált egy kis kaszáspókot az ágya sarkában. Gondolhatod mit össze nem ijedezett szegény, de ahogy átjöttem hozzátok, itt sokkal jobb a hangulat.

- Biztosan Franz volt az. Szegény tényleg nagyon fél tőlük. Egyszer elmentünk egy kirándulásra az állatkertbe és majdnem elájult, amikor az egyik gondozó kezében meglátott egy tarantulát, amit meg lehetett simogatni. - mesélte Stephanie el, hogy mennyire fél a társa a pókoktól.