Kolozsváros olyan város...

42. | Backstage

Daniel közölte velünk, hogy a srácok már a színpad mögött vannak. Mi pedig természetesen a közleménye után azonnal kimentünk a főtérre, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Senki nem értette, hogy mégis miért mentek már át nélkülünk. Mindenki csak találgatni tudott.

- Szerintem csak szimplán megunták a várakozást és úgy döntöttek átmennek megnézni, mi a helyzet. - Flann mindezt úgy osztotta meg velem, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

Amint kiértünk az épületből, mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna. A mindennapokkal ellentétben most egy hatalmas színpad állt a főtéren, ami egyébként körbe volt kerítve, hogy ne tudjon bejönni akárki az eseményre. A színpad előtt volt egy kis üres tér, nem sokkal messze tőle pedig a nézőtér helyezkedett el, ami úgy volt kialakítva, mint az úszóversenyeken vagy a futballmérkőzéseken, hogy mindenki egy kicsivel feljebb ült, így ki tudott látni az előtte levőtől és nem zavarta a felette ülőt sem. Esélyem se lett volna rá, hogy kiszúrjam ennyi ember között a családomat, de valószínűleg ők sem vehettek észre engem, hiszen minden egyes ember a színpad mellett kétoldalt elhelyezett hatalmas kivetítőket figyelte, amin a versennyel kapcsolatos információk és képek, illetve videók váltották egymást.

Ahogyan láttam, éppen a hetünkről készült összefoglaló volt látható, hogy miket csináltunk próbákon, illetve a szállásunkon. Ismét visszanéztem a nézőkre, ahol ezúttal észrevettem, hogy középen ki volt emelve négy hely, bizonyára a zsűri számára.

- Én már nem tudom mit gondoljak, már semmin nem lepődök meg ezzel a versennyel kapcsolatban. - mondtam ki őszintén, mi is volt a véleményem az egészről.

- Mondjuk így jobban bele gondolva igazad van. Eddig semmi nem jött be abból, amire én gondoltam. Nézd, milyen sok ember van a nézőtéren! - nézett ámulattal az emberáradat felé, mikor észrevette őket. Egészen idáig azzal volt elfoglalva, hogy milyen lehet a színpad mögött. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi családtag lesz! A végén még leájulok a színpadról.

Elnevettem magam az ír lány pánikolásán. Szórakoztató volt látni, hogy ennyire izgult csupán amiatt, hogy meglátta a nézőteret.

- Csak képzeld azt, hogy otthon vagy egy fellépéseteken. Nem lesz semmi baj! - próbáltam meg nyugtatni, miközben megérkeztünk a színpad mögötti bejárathoz, így már nem láthattunk előre.

- Pont ez a baj. Otthon népszerű a magyar néptánc, de nem ennyire. Álmomban sem jönnek el ennyien megnézni minket, most pedig mindez valóra vált. Ráadásul még csak nem is számítottam rá!

Meglepődötten vontam össze a szemöldökömet.

- Ó. - mindössze ennyit bírtam kinyögni.

A felismerés hirtelen hasított belém. Egészen idáig bele sem gondoltam, hogy míg nekem megszokott volt egy nagyobb létszámú nézőteres fellépés, addig ez a külföldön élőknek már nem biztos, hogy megadatott. Elvégre Magyaroszágon persze, hogy ismerték a népünk táncát, de például Svédországban vagy Hollandiában nem volt ilyen elterjedt. Lejátszódott előttem, hogy az egész öt nap alatt, míg itt tartózkodtunk sokkal nehezebb volt a többieknek. A próbák, az, hogy ilyen sokan voltunk, akik ismerték és szerették a táncot, a többiek sokkal jobban megérdemelték, hogy megnyerjék ezt az egész versenyt. Ezektől a dolgoktól valamiért akaratlanul is rosszul és kényelmetlenül kezdtem el érezni magam. Ami nekem egészen idáig evidens volt, az nem biztos, hogy a másiknak is azt jelentette, mint nekem.

Idő közben át jutottunk a két biztonsági őrön, akik azért voltak, hogy semmilyen illetéktelen ne tudjon bejutni a "művészbejárón" és megérkeztünk a számunkra fenntartott helyre. Felettünk volt egy hatalmas szürke pavilon, hogy eső esetén ne ázzunk meg, az egyik lábánál egy hosszabb asztal foglalt helyet mindenféle frissítővel. Elvettem róla egy szőlőcukrot és elkezdtem szopogatni, miközben vártam a történéseket. A srácok természetesen sehol nem voltak, aminek a legtöbben hangot is adtak.

- Nyugalom lányok, már jönnek is a párjaitok! - tette fel két kezét Tirza, csitítgatva minket és mosolyogva maga mögé mutatott.

A látványtól földbe gyökerezett a lábam és majdnem félre nyeltem a szőlőcukrot. A fiúk természetesen viseletbe öltözve jelentek meg, egy hatalmas csokor virággal a kezükben. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor megláttam Áront felém jönni és akaratlanul is mosoly szökött ajkaimra.

- A srácok szeretnék megköszönni nektek ezt az öt napot. Most egy kicsit hagylak titeket beszélgetni, utána kezdetét veszi a verseny. - Daniel mindezt halál nyugodtan közölte velünk, nem tűnt úgy, mint aki siettetni akarna minket. Nem is vettem észre, hogy ő is ideért, így egy pillanatra meglepődtem.

Mindenki átadta a társának a virágot és elkezdett beszélni, de én kizárólag Áronra figyeltem. A többieket kizártam körülöttem.

- Köszönöm, hogy elviseltél! - nyújtotta át nekem a csokrot.

Elnevettem magam az őszinteségén. Nem is vártam tőle mást.

- Nagyon szívesen! Bár annyira nem voltál kibírhatatlan. - játszottam rá egy kicsit, miközben megöleltem.

Mielőtt elhúzódhattam volna tőle, Áron erősebben fogta a derekamat és nevetve a fülembe suttogott.

- Azért ne túlozz! - egy másodpercre kirázott a hideg és zavartan húzódtam el tőle.

Csukott szemmel beleszagoltam a virágokba és ismét elmosolyodtam. Ez a gesztus nagyon sokat jelentett számomra és őszintén szólva nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy így megajándékoznak majd minket. A boldogságtól megrészegülve köszöntem meg mégegyszer a csokrot és adtam egy puszit Áron arcára.

Miután ezt megtettem, láttam rajta, hogy egy pillanatra lefagyott, de nem csak ő. Én sem értettem mi ütött belém. Bár már nem volt annyira világos éreztem, hogy egyre jobban vörösödöm el, így gyorsan el siettem arra hivatkozva, hogy keresek vázát ezeknek a csodáknak.

[...]

Az idő gyorsan elrepült. A táncosok fel - alá járkáltak és mindenki a saját kis fellépés előtti rituáléjával volt elfoglalva. Mi az ír párossal együtt néztük a színpad hátulja mögött levő kis televíziót, amin felváltva mutatták a nézőteret, illetve a színpadot. Tirza elmagyarázta nekünk, hogy aki éppen nem lép fel, az addig így nyomon tudja követni a versenyt, ha érdekli a többiek produkciója.

- Kezdés van gyerekek! - tapsolt kettőt Daniel, így próbálva meg siettetni bennünket.

Az eddigi napokkal ellentétben rá sem lehetett ismerni, hiszen míg idáig kizárólag melegítőnadrágban és a verseny pólójában láttuk, addig most tetőtől talpig elegáns volt. Fehér ing, fekete vászonnadrág és nyakkendő. A fülében pedig egy olyan kütyü volt, amit ezidáig én csak tévéműsorokban láttam és, amin utasításokat szoktak mondani a műsorvezetőknek.

- Mielőtt bele kezdenénk az egész felkonferálós dologba, szeretnék gratulálni mégegyszer mindenkinek! Az, hogy idáig el jutottatok nem kis teljesítmény. Valamint szeretnénk csinálni egy közös csoportképet a jövő nemzedékei számára, így arra kérek mindenkit, álljon összébb, hogy mind ráférjünk a fotóra!

Besózva, siettetve egymást lökdöstük arrébb a másikat, hogy mindenki jól látszódjon a képen, illetve az is bennünk volt, hogy minél előbb végzünk, annál előbb szabadulunk és csapunk bele a lecsóba. Daniel beállt középre, mi pedig körülötte három sorban helyezkedtünk el. A legelső sor guggolt, hogy mindenki viszonylag jól látszódjon, a második - és harmadik sorban pedig álltak. Mi négyen a második sorba kerültünk majdnem szélre. Flann és én mosolyogva karoltunk egymásba, úgy néztünk bele a kamerába, amit Tirza tartott a kezében. A két fiú pedig hozzánk hasonlóan szerepelt a fotón. Végül készült egy komoly és egy vicces kép is, amin mindenki olyan fejet vágott, amilyet csak szeretett volna. Végül Daniel ránézett a karórájára és sietve indult meg kifelé a tömegből, ami időközben keletkezett körülötte.

- Majd külön a fiúkról és a lányokról is szeretnék egy képet, de azt majd csak karikázó és legényes előtt. Most pedig kezdődjön a mulatság! - dörzsölte össze két tenyerét és elindult a színpad felé.