Talán

8.

-Mehetünk? - kérdezte a nővér, az ágyam fejénél állva.

-Felőlem aztán igen - feleltem egyszerűen, pedig belül csak úgy repestem az örömtől. Végre leveszik a jobb kezemről a gipszet!
Úgy éreztem, ez az első lépés a gyógyulás útján. Végre nyoma is lesz annak, hogy a baleset óta lassan három hét is eltelt. Egész nap másra sem tudtam gondolni, csak erre.

-Nem kell félni, nem fog fájni -nyugtatott meg a hölgy, és miután megigazította rajtam a takarót, kibiztosította az ágyat és az ajtó irányába kezdett tolni.

-Nem félek, viszont egy kicsit izgulok. Hetek óta nem voltam ezen a szobán kívül, furcsa lesz így fekve végigkocsikázni a folyosókon...

-Ugyan, a napnak ezen részén szinte senki nincs a kórházban az orvosokon és az ápolt betegeken kívül, ők viszont a saját szobáikban vannak.

-Tényleg, ezen még nem is gondolkodtam. - Időközben fehér, fertőtlenítő szagú folyosókon mentünk keresztül, időnként egy-egy ajtón áthaladva, amik automatikusan nyíltak előttünk.

-Min is pontosan?

-Azon, hogy itt más, hozzám hasonló, ágyban fekvő betegek is vannak. Ha kicsit jobban leszek, szívesen találkoznék velük - mondtam mosolyogva.

-Hát, van egy közös helyiség. Ha gondolod, egyik délelőtt ellátogathatsz, mikor éppen nincs látogatót - vont vállat. -Most viszont várnod kell egy kicsit. A doktorúrnal valaki más van most bent. Szeretnél itt kint maradni az ajtó előtt, vagy inkább a betegek várójába menjünk? Ott nem járkálnak a látogatók.

-Akkor inkább menjünk oda - választottam, hiszen kinek lenne kedve a kíváncsi tekintetek kereszttüzében feküdni magatehetetlenül a folyosó közepén?

Tovább haladtunk, míg végül egy apró, meglepő módon fehér kis szobába értünk.

-Most itt kell hagyjalak egy kicsit, meg kell nézzek pár beteget. Addig maradj itt.

-Nem megyek sehova, ne aggódj - mosolyogtam, ő pedig észbe kapva zavartan bocsánatot kért, és kisietett, egyedül hagyva.

Nem tudom pontosan, meddig voltam ott egyedül a csendben, fél órát, egy órát? Időközben valószínűleg be is szunyáltam, mert csak arra eszméltem fel, hogy az ajtó előtt két nő beszélget, majd belépett Elvira, és kedvesen rámmosolygott.

-Ne haragudj, hogy így megvárakoztattalak, már megyünk is!

-Semmi baj. Pihentem egyet.

-Jól tetted. Na, akkor irány a doktorúr!

Folyosók, ajtók, minden hófehér... Csak a szokásos.

Végül pedig eljutottunk a szobába, ahol a gipszeket szokták feltenni és levenni.

-Á, Skylar, örülök, hogy látlak! Hogy érzed magad? - érdeklődött Doktor Aaron egy gurulós széken ülve. Előtte az íróasztalon egy számítógép monitor állt, a fal mellett körbe pedig iratszekrények tömkelege sorakozott.

-Egész tűrhetően. Főleg úgy, hogy leveszik az első gipszemet.

-Megértem. Akkor lássunk is hozzá! Nem kell aggódni, nem fog fájni. Ez a kezed nem is lett műtve, így varratkiszedésre sem kell sor kerüljön. Az egy kicsit kellemetlen dolog.

-Megnyugtató.

-És milyen itt a kórházban? Persze azon kívül, hogy bárhol máshol szívesebben lennél... Milyennek érzed az ellátást? Van valami kívánságod esetleg? - kérdezte, miközben hozott egy nagy ollót, és elkezdte lefejteni a gézt a gipsz külsejéről.