Őrült a szerelemért

3. Fejezet

Lia

Rafe felém indul, gyors és szándékos léptekkel. Észre sem vettem, hogy hátrafelé hátrálok, addig amíg a seggem el nem éri az autója motorháztetőjét. A szemem még mindig a hideg tekintetére van zárva, és arra kényszerítem magam, hogy kitörjek a transzból. Megpördülök, és futni kezdek az életemért. A szívem dobog a mellkasomban. Hallom, ahogy forrón gyógyul. Nem tudok rendesen gondolkodni. Megesküdtem volna, hogy közelebb parkoltam le. Miért érzem azt, hogy végtelenségig távol van? Lehet, hogy csatlakoznom kellett volna a csapathoz, minden bizonnyal jobban megfelelnék az ilyen típusú dolgoknak.

A keze megfogja ay alkaromat, és hátraránt. Ordítok egyet, de ő csk körbe yár a nagy karjaival. Hátammal a mellkasához nyomodok, majd a haszontalanul gyenge karjaimat a mellkasomhoz tartja.

Nagyon meg vagyok rámülve, és megpróbálok szánalmas kísérletet tenni arra, hogy elmondjam neki:

- Nem láttam semmit! Kárlek, engedj el! Nem mondok semmit, egy léleknek sem!

De csak durva kezét a számra teszi, és elfojt. Ez az a rész, ahol megfojt engem, és kidobja a testemet, mint, ahogy a másikkal tette. Én vagyok a következő. Zokogok a kezébe, miközben küzdök ellene, de túl erős. Olyan, mintha egy téglafal ellen küzdenék. Ajkát a fülemhez helyezi,és érzem, ahogy forró lehelete a bőrömhöz simul, miközben azt suttogja:

- Most mit csináljak veled, mhh? - hüvelykujját lassan az arcomhoz érinti.

Tudod, amikor az életemért imádkoztam, hogy idén egy kicsit érdekesebb legyen, nem erre gondoltam Univerzum! Szellemileg senkit nem káromolok különösebben, csak azt, aki esetleg meghallgat. Tartanom kell magam és gondolkodnom. Nyugi Lia! Szidom magam. Megpróbálom felfogni és mély lélegzetet venni. Gyorsan kell gondolkodnom, különben nem érem meg a holnapot. Abbahagyom a harcot Rafe elle, mivel bizonyítottan nem segít semmit. Nem pazarolhatom el az energiámat, mint valami féreg.

Fájnak a csuklóim attól, hogy milyen szorsan tartja őket, de szerencsére Rafe lassan ellazítja a markát, miközben úgy érzi, hogy belelazulok.

- Fogalmad sincs, mennyi bajt okoztál nekem ... - morogta. - Nem csináltam semmit, oké? - a lélegzete szakadozott, és érzem, ahogy a szíve a hátamba ver. - Valaki más rendetlenségét takarítom fel. Rendben, hercegnő? - magyarázta összeszorított fogakkal. - De nem mondhatod el senkinek ... nem mondhatod el senkinek, érted? - olyan közel üvöltött a fülemhez, esküdni mernék, hogy a fülem közel volt a repedéshez.

- Igen. - elfojtottam a szót, de nem használt. Amikor a számat lezárta a kezével, ez megfejthetetlennek bzonyult. Bosszúságomtól felnyögök, ő pedig felsóhajt.

- Most tisztázzuk, nem mehetek vissza oda. Miattad nem megyek börtönbe! - azt kinyilvanítja. - Fogalmad sincs, mit tesz ez velem.

Rafe elveszi a kezét a számtól, én pedig megkönnyebbülten levegőt veszek. Egyre nehezebb lélegezni, amikor az orrom eldugult a sírástól. Felemeli a kezét a jobb fülem mellé, és piszkálni kezdi a halántékomat.

- Hat rám ... itt is hat rám. Te nem fogod megérteni. - motyogja tovább. - Senki sem érti.

Gyengeségének pillanatában, miközben a karja most nem tartja le a jobb karomat, hátrafelé küldöm a lönyökömet, keményen a hasába vágva. Fájdalom szúrja át a karomat és ziháló lélegzetet ereszt. Megfordulva a térdemet küldöm legközelebb, egyenesen a golyóiba. Lehajol.

Abban a másodpercben lehetgőségem volt elmenekülni, de úgy látom, hogy a lábam még mindig ugyanott ültetett. Ehelyett megvárom, míg felemelkedik a feje, most magasan állok vele szemben. Nem futok, mert úgyis elkap. És ha nem, akkor majd valahogy rám talál. A sziget nem elég nagy ahhoz, hogy elbújjak Rafe Cameron elől, ezt még én is tudom. Ha valamit megtanultam filológia órámról, akkor az az, hogy ha valami elől menekülsz, az üldözni fog. Három lépéssel előre kell gondolkodnom, különben kutyabiztos leszek. Az egyetlen kiút az, ha elhitetem vele, hogy még őrültebb vagyok, mint ő. Be van állítva a póker arcom. Ideje megtanulnom elsajátítani a belső érzelmeim elrejtésének művészetét. Befejeztem, hogy az emberek nézzik, ahogy összeomlok. Ez az év a változások éve lesz.

Bizalom álarca van rajtam, amit nem érzek belül, de ő ezt nem tudja. Csak azt fogja kérdezni magáttól, hogy miért nem futottam el. Vagy azt fogja hinni, hogy hülye vagyok, vagy hogy a szélére teszem őt. Az utóbbi ideális.

Még mindig lehajolva van, a lábát tartja, amikor halott szemébe nézek, és azt mondom:

- Akkor azt hiszem, mindketten ugyan abba a zűrzavarba vagyunk. Azt tanították nekem, hogy ha egy lyukba ragadtál, akkor jobb, ha abbahagyod az ásást.

A haja a szemébe hullik, és véletlenszerű késztetést kapok, hogy eltűrjem. Figyelmen kívül hagyom ezeket a tolakodó gondolatokat, és folytatom.

- Ha megölsz, csak mélyebbre ásod magad. Ez a te döntésed. Megfoghatod a kezemet, és hagyhatod, hogy kirántsalak a lyukból, vagy belehalsz. Felajálnom, hogy segítek összetakarítani a testet. Ezt úgy, hogy nem kell megölnöd, mert amúgy sem tudlak kiragadni. Ha megteszem, csk húzz be a lyukba hozzád. Ugyanolyan bűnös leszek, mint te. - választ keresek kiszámító szemeiben, de csalódnom kell.

Ehelyett én döntök mellette. - Hívom a lábakat.

Rafe most egyenesen feláll, lenéz rám. Átkarolom a mellkasomat, ő pedig elmosolyodik. Van mersze mosolyogni!

- Mi a neved? - érdeklődik.

Kifújva a levegőt, nem is tudtam, hogy vissza volt tartva, kijelentem:

- Citrus. - a vezetéknevem.