Őrült a szerelemért

4. Fejezet

Lia

Esküszöm, hogy a sokk csökken, ha tovább állok itt. Az ősz a sarkon van, ez megmagyarázza a talpam alatt ropogó összes elhalt levelet. A test nehezebb, mint amire számítottam, de az az egy szerencse, hogy a férfit nemrég ölték meg, mert még nincs kellemetlen szagja. Nem tudnám úgy elvégezni a dolgot, ha érezném egy emberi holttest rothadó szagát.

Rafe engem néz, mintha arra várna, hogy visszavonuljak, vagy esetleg hányjak? Viszont megőrzöm a hidegvéremet, és úgy teszek, mintha olyan egyszerű lenne, mint megkötni a cipőfűzőmet. Nem fogok összeomlani az ő tekintete alatt.

Mindketten bejuttatjuk a testet a mocsárba, elkerülve a víz fröccsenését. Aztán néztük, mint a test csendben elúszik. Üres tekintettel balra fordítom a fejem, és felnézek Rafe -re.

- Nincs elég jól elrejtve. - sóhajtok.

Úgy néz rám, mintha bánat lenne a szemébe, de gyorsan ledob minden érzelemérzetet, mint egy forró burgonya. A szeme rideg, mint egy szobor, és ez megkérdőjelezi, hogy láttam -e most bennük valamit. Bár tudom, hogy mit láttam, Rafe olyan ... olyan üresnek tűnt. Bebizonyítva, hogy maradt benne valami emberi. Nem olyan szívtelen, mint gondoltam, és már ezért is pihenek egy kicsit. Elvesztem a szavakat, és még mindig várom a válaszát. Megborzongok a tekintete alatt, de nem nézzek félre.

Rafe a fejét csóválja: - Az aligátorok hamarosan megérzik a szagát.

Elnézek. Ajkaimat összeszorítva csak bólintok az elfogadás jeléül. Miközben lenyomom a szorongásmat. Vajon volt felesége? Gyerekek? Nem! Állj le! Belsőleg felpofozom magam. Nem tudok így gondolkodni. Nem engedhetem, hogy a gyengeség ragyogjon előtte. El kell hinnie, hogy titka biztonságiégban van velem.

Ekkor egy bot ropogását hallunk a hátunk mögött. Mindketten lefagyunk, majd lehunytuk a szemünket. Ekkor elvakít egy zseblámpa sugara.

- Tegye fel a kezét, és térdeljen le! Mindketten! - parancsol egy mély hang.

Ma már másodszor esik össze a szívem. Rafe -re pillantok, de a tekintete már rajtam van, és tanulmányozza a következő lépést. Bólintok, majd teljesítem a parancsokat. Rafe következik. Hátrafordítva a fejem, most meg tudom állapítani, hogy kié a hang. Ő a seriff, Shoupe.

Rafe megköszörüli a torkát: - Mindent elmagyarázok, de szeretném, ha tudná, hogy ő nincs része ebben seriff ... csak engedje el. - mondja.

Ő magára vállalta a felelőséget ... a felismerés beköszönt. Miért csinálta? Teljesen össze vagyok zavarodva.

A seriff csak megvonja a vállát: - Attól tartok, hogy a törvény nem így működik, fiú. Most mindkettőtöket beviszlek az állomásra kihallgatásra. - magyarázza el.

****

- Helyezd magad kényelembe. - egy új tiszt gúnyolódott, Rafe -t és engem betoltak a fogdába. Mindketten felboroltunk és szamárként estünk a földre. Rafe éri el először a betont, én pedig követem. A kezeim a földet kapargatva próbálják tompítani az esésemet. Rafe morgást enged ki.

- Ó! Valóban szükség volt erre? - kiáltom a visszavonuló tisztre. Micsoda seggfej.

Lenézve rájövök a helyzetemre. Rafe ölében fekszem, és ami a zsebében van, most a csípőmhez ér.

Összeráncolom a szemöldököm: - Fegyver van a zsebedben? - suttolgva kiabálok rá. - Végleg bezárnak minket ide, ugye tudod ?!

Rafe most teli fogakkal mosolyogva ingatja a fejét, és egyszerűen kijelenti: - A zsebeim üresek, hercegnő.