Balga bolgár, balga brit

XII. fejezet

Corvus először sokkot kapott, amikor Sagitta közölte vele, hogy a délelőttöt Johanna Masonnel kell töltenie. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog.

– Amikor Azuval megírattam a levelet, még nem tudtuk, hogy két héten keresztül leszünk a másik testében! – mentegetőzött a lány.

Corvus akkor is szitkozódott, és most is, a könyvtár felé menet.

– A délutánt meg Oliverrel kell töltenem – motyogta magában. – Ez a nap pocsék lesz.

A könyvtár előtt aztán borzasztóan zavarba jött. Fel-alá járkált, nem mert bemenni. Régen nagyon utálta, hogy Johanna ilyen hatással van rá. Régen... régen újra kisfiúnak érezte magát, aki éppen csak kóstolgatja az élet ízét, aztán szép lassan újra nyeregbe került, ismét magabiztos lett, és azt adhatta Johannának, amire szüksége volt.

Persze aztán jött az a felkérés az aurorkiképzőitől, és minden megint összekuszálódott köztük.

Idegesen fújtatott. Majdnem tizenkilenc évesen, igazi férfiként – igaz, félig egy tizenhét éves lányként – újra előtört belőle a kisfiús remegés és izgatottság.

– Elhagytál valamit? – szakította ki a merengésből Johanna édes hangja. Megdermedt, és először köpni-nyelni nem tudott.  Alig mert ránézni, és amikor megtette... hát, talán nem kellett volna. Így ugyanis képtelen volt megszólalni. Johanna fekete haján táncot járt az ablakokon beszűrődő napfény, szemei csillogtak, ajkán gunyoros félmosoly ült. Testhez álló zöld blúzt viselt, és fekete farmert. Corvus szédülni kezdett. Ez a lány gyönyörűbb lett, amióta utoljára látta?

– Nem – nyögte ki. Büszke volt magára, hogy egy kerek szót képes volt kimondani. – Én csak téged kerestelek.

– Megtaláltál – mosolygott Johanna. És aztán... aztán belekarolt. Apró kacsóját befúrta Corvus karja alá, majd az öklét a zsebébe dugta. Corvus szíve össze-vissza kalimpált. – Van kedved sétálni? Szép az idő.

Corvus kiszáradt torokkal bólintott.

– Nagyszerű! – Johanna ismét mosolygott, de most a szeme komoly maradt. – Úgyis mesélnem kell valamit.

Corvus azt hitte, készen áll erre a beszélgetésre, de amikor Johanna leült a park egyik padjára, rájött, hogy korántsem ez a helyzet.

– Megtörtént – kezdett bele Johanna.

– Ó – bökte ki, és igyekezett nem gondolni arra az éjszakára, amikor megtörtént. Megköszörülte a torkát. Vajon mit reagálna erre Sagitta? Úgy gondolta, megéri bepróbálkozni. – És milyen volt?

Johanna felvont szemöldökkel fordult felé, ajka csúfondárosan kunkorodott fölfelé. Corvus tényleg nem akarta a száját bámulni, de olyan vonzó volt!

– Erre most tényleg kíváncsi vagy? A bátyádról beszélünk.

Corvus szégyenlősen megvonta a vállát, és inkább elnézett a tó irányába. A tavon a hatalmas hajó horgonyzott, az előtte futó hócsíkon Viktor Krum edzett néhány bolgár társával.

– Szakítottunk – mondta Johanna. Corvus levegő után kapott. Most már legalább biztos lehet a dologban.

– Legalábbis olyasmi. Azt hiszem. Nem tudom, mi történik – folytatta Johanna. Corvus pedig nyelt egyet. Szóval mégsem lehet biztos a dologban.

– De... szóval, ha...megtörtént. Akkor...akkor nincs rendben köztetek minden? Vagy legalább valami, egy kicsit. Netalán olyan rossz volt az éjszaka, hogy...

Most Johanna rángatta a vállát, szomorú mosoly futott át az arcán.

– Az éjszaka jó volt, a reggel már kevésbé. Csak... nem tudom, mi van most köztünk. Azt viszont tudni akarom, mi az, amit nem mond el nekem. Szörnyen dühbe jön, amikor rákérdezek, és ez nagyon idegesít. Utálom, amikor kizár az életéből.

– Talán okkal teszi – jegyezte meg mellékesen Corvus, és lazán átvetette a karját a pad támláján, Johanna háta mögött. A mozdulat nem sikerült olyan látványosra és vonzóra, mint amilyenre fiútestében tervezte volna, de ez is megtette.

Aztán rájött, hogy voltaképpen nem jó ötlet a talán-ex-barátnőjét a húga személyében csábítgatni, úgyhogy lemondón sóhajtott, és épp visszahúzta volna a karját, amikor Johanna nekidőlt. A vállára döntötte a fejét, és belélegezte az illatát, a lélegzete Corvus nyakát csiklandozta. Corvus nem tudott uralkodni magán, és mielőtt leállíthatta volna magát, az ajka már az ő Johannája haját érintette. A lány nem adta jelét, hogy érezte volna a gyengéd mozdulatot, csak nyugodtan lélegzett Corvus vállán.

– Ma olyan különös vagy, Saggie.

– Keveset aludtam – mondta Corvus, ami igaz is volt, nagyon nehéz volt ebben a testben elaludni, tartva a másnaptól. Igyekezett nem törődni vele, hogy Johanna karcsú ujjai a combjához érnek.

A lány kuncogott.

– Oliver nem hagyott aludni?

Corvust erre a megjegyzésre kirázta a hideg.

– Inkább Azura nem. Hajnalig kártyáztunk.

Johanna nevetett, olyan szívből jövő nevetéssel, amit Corvus régen hallott már, és ami hallatán mindig meg akarta csókolni a lányt.

– Gyere, sétáljunk!

Felpattant, mielőtt megtehette volna, amit eredetileg akart volna, és elindult az úton. Johanna szórakozottan mosolyogva követte, kezét a zsebébe mélyesztette, vállával minden lépésnél meglökte őt.

Corvus gombócot érzett a torkában, és kezdett rájönni, hogy ez az egész, nagybetűs Baj sokkal, de sokkal rosszabb, mint elsőre gondolta volna.