❝ 𝐋𝐈𝐓𝐓𝐋𝐄 𝐃𝐀𝐑𝐊 𝐀𝐆𝐄 ❞ ; 𝐌𝐀𝐍𝐉𝐈𝐑𝐎 𝐒𝐀𝐍𝐎 𝐗 𝐎𝐂

𝐏𝐑𝐎𝐋Ó𝐆𝐔𝐒

Takemichi és Naoto a nagy, fehér tábla előtt állt. Képek, papírok és fekete tollal írt magyarázatok álltak rajta mindenfelé —Sano "Mikey" Manjiro és Kisaki Tetta arcképe már meg volt fejtve, Takemichi sikeresen teljesítette azt a küldetést, miszerint nekik kettejüknek el kell kerülniük egymást. Takemichi elégedetten dőlt hátra, mint ahogy szokta, Naoto viszont újonnan a számítógépe előtt ült, és nyugtalanul pötyögött rajta valamit.

—Mit vagy úgy befeszülve, Naoto? A meló el van végezve, Hinata túléli, és mindenki éli tovább a békés kis világát!

—Ez nem ilyen könnyű, Takemichi.

—He? Mégis miért?

A gép zúgása felerősödött, a hozzá csatlakoztatott nyomtató is morgásba, aztán pedig mozgásba kezdett -két papírlap is kijött rajta, az egyiken szöveg volt, a másikon pedig egy lány arcképe. A másik, kisebb papíron a képe sokkal kisebb volt, mintha egy kórlapon szerepelt volna. Takemichi felkelt a kanapéról, hogy naoto mögé osonva vessen egy pillantást rá, pedig nem igazán érdekelte —csak enni és aludni akart egy jó nagyot, az asztrális időutazás és a másik időben való ténykedés rettenetesen kifárasztotta.

—Van valami, amit nem mondtam el.

Takemichi szemei tágra nyíltak, olyan volt, mintha hasba rúgták volna —megint mit kell tennie megint? Visszamennie biztos, de félholtra nem vereti magát, az tuti.

—M-mégis mit, Naoto?

Naoto a papírokat nézte át, aztán négy gombostűt felvéve az asztalról, mindkét papírt oda rakta, ahova úgy gondolta, a leglogikusabb: Mikey mellé az arcképet, a kórlapot pedig kicsivel alá, ahhoz az újságcikkhez, amit Takemichi eddig még nem is látott.

—Azt, hogy Draken-en kívül... Mikey-nak még egy másik fontos ember is volt az életében. Csak azért nem mondtam el, mert azt hittem, ha őt... kivonjuk az egyenletből, nem változtat semmin. Tévedtem, mert de. Sőt, ő talán még Draken-nél is fontosabb lenne.

—Mi, mégis miről beszélsz? Nem néztél meg minden lehetőséget? -Takemichi hangja felszökött, ahogy a képre vezette a tekintetét. Naoto tovább magyarázott, a plafonra rögzített csőlámpa pislákolt egyet.

—Ez a lány... Mikey egyik régi barátja. Egy osztályba jártak, szóval még Draken-nél is közelebb volt hozzá... viszont az elmúlt időben, éppen, amikor te jössz a képbe, már évek óta nem látták egymást. És talán ez is lett a veszte a lánynak.

—M-miért?... Mi történt vele?

Takemichi beleborzongott abba, amit mondott a másik: talán ez is lett a veszte. Vajon miért, kellett volna az ismeretsége ahhoz Mikey-val ahhoz, hogy ne érje baj? És mégis milyen baj érhette? Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek pörögtek le a fejében, azok alapján, amit Naoto mesélt neki, az újságokban olvasott, vagy amik az emlékezetében éltek. Ismét a lány arcára kúszott a szeme: feltehetően egy iskolai fotózáson készülhetett, vagy a személyi igazolvány-képe lehetett, annyira be volt állítva. Porcelán, sápadt bőre volt és szénfekete, vállig érő haja, a frufrujában pár tincs annyira ki volt hidrogénezve, hogy szinte már fehér volt —ez nem volt valami meglepő, Takemichi maga is régen nem győzte eléggé szétszőkíteni a haját. A lány szeme borostyánsárga, már-már szinte arany színű volt, nem olyan kerek és kifejező, mint az övé vagy Mikey-é, hanem inkább olyan, mint Kisaki-é —ezer százalék, hogy nem voltak rokonok, ahhoz túl megnyerő volt. Egy anyajegy sem volt az arcán, egyetlen szépséghibája a halvány tűzfolt volt az arca jobb oldalán, ami a haja szinte el is takart. Az ajkai se nem túl kicsik, se nem túl nagyok, olyanok, amilyeneket csak úgy odaraktak a lány növekedése közben, mielőtt végleg elfelejtették volna, kissé rózsaszínűek voltak —talán vérszegény szegény lány. A fülében sorakoztak a fülbevalók, az egyik lógós ékszer egy pillangót ábrázolt.