❝ 𝐋𝐈𝐓𝐓𝐋𝐄 𝐃𝐀𝐑𝐊 𝐀𝐆𝐄 ❞ ; 𝐌𝐀𝐍𝐉𝐈𝐑𝐎 𝐒𝐀𝐍𝐎 𝐗 𝐎𝐂

𝟐.

—Mondjad csak. Nincsenek titkaim a barátaim előtt, szóval amit mondani akarsz, azt bizonyára ők is hallhatják.

Mitsuko úgy tűnt, szeret játszani az emberekkel —legalábbis, az idegrendszerükkel biztos, mert Takemichi-nek egyre jobban elszorult a torka. Ha elfogy a türelme, nem sokba fájna neki az, hogy  Úgy döntött, beveti az utolsó aduászt.

-Manjiro-kun-ról van szó. 

[𝐋𝐈𝐓𝐓𝐋𝐄 𝐃𝐀𝐑𝐊 𝐀𝐆𝐄]

[szavak száma: 3074]

Azt hitte, képzelődik, olyan gyorsan pergett le valami a lány szemében, de aztán vissza is állt ugyanarra a tekintetre, amivel az előbb vizslatta. Olyan volt, mintha Mikey neve varázsszó lett volna, ugyanis Mitsuko a rámenes tányérba ejtette a villát, és tovább mosolygott. Odahajolt a mellette ülőhöz, majd mintha meg se hallotta volna az előbbit, valamit a fülébe súgott. Utána felállt, és karon ragadta Takemichit —vasmarokkal szorított, pedig olyan erősnek nem is tűnt. A legközelebbi sikátor felé vezette, illetve húzta őt, ahol aztán elengedte a kezét, és a sajátját zsebre vágta. Nem nézett rá, helyette az egyik menüsort olvasgatta. Takemichi nyelt egyet —most mit fog vele csinálni? Ezután Mitsuko végre felé fordult. A sötétben a frufruja eltakarta a szemét, így lehetetlenség volt megállapítani, hogy szórakozottan néz rá, vagy éppen azt tervezi, hogy beleveri a fejét a falba.

—Van rá öt perced, hogy elmondd, mit akarsz, addig csak nem hűl ki a kajám. Nagy nevekkel játszol, szóval ha feleslegesen rabolod az időmet, nagyon megjárod.

A fiú kissé berezelt, miután hallotta a sztorit róla és Takumáról. Muszáj lesz sietnie, mert Mitsuko tényleg elég szeszélyesnek tűnt —eléggé hasonlítottak ebben Mikey-val, aki néha jobban hasonlított egy nagyra nőtt babára, mint egy tizenöt éves tinédzserre.

—A Toman és a Moebius harcolni fog.

—Ezt már tudom. Csak ezért rángattál ide? Ez olyan kiábrándító....

—N-nem, izé, van még más is! Mikey is harcolni fog. És... én jóban vagyok Mikey-val. A barátja vagyok, és csak azt akarom mondani, hogy szerintem jó lenne, ha te is beszélnél vele.

Mitsuko arca ismét árnyékba került.

—Mikey barátja, igen? —Takemichi már válaszolt volna, amikor Mitsuko elvihogta magát. Hosszan és jólesően, ami kívülről kissé ijesztő volt, sőt, a fiú már azt tervezte, hogy hogy hív segítséget. Ehelyett a lány csak eltakarta a szemeit, és elmosolyodott. Rendezte a lélegzetvételeit.  —Anyám, gyere le és segíts meg engem... És én meg azt hittem, hogy ez a nap már nem lehet furcsább.