Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

26. A kígyó feje

A félelem szinte tapintható a teremben. A sötét mágia csak úgy vibrál a levegőben. Egyenesen abból az alakból, aki úgy pásztázza az embereket a tekintetével, mintha ezzel térde kényszeríthetné őket.
- Jó estét! – köszön, miközben az őrült vigyor nem tűnik el az arcáról – Azt hiszem először illene bemutatkoznom! Sok néven illettek már életem során, mégis mind közül a Voldemort Nagyúr megszólítást szeretem a legjobban.
Lassan, szinte már vontatottan beszél, de minden szava újabb feszültséget kelt a teremben.
Az alak kissé elneveti magát;
- Ugyan! Nincs szükség ezekre a riadt arcokra! Nem azért jöttem, hogy megöljem magukat. Dehogy! Mégis miért ölném meg a varázsvilág legbecsesebb tagjait? Maguk sokkal értékesebbek nekem, mint gondolnák! Ereikben tiszta mágia folyik, ami nemessé teszi magukat! Így feljebbvalónak minden más varázslónál!
A teremre halálos csönd telepszik. Van, aki retteg, van, aki zavarodottnak tűnik, mintha csak egy élethű műsoron venne részt és nem tudná eldönteni, hogy amit lát valóság-e vagy sem. Ám akadnak olyanok is, akiknek a tekintete elszántszántságot és egyetértést tükröz.
A sorok között megpillantom Emmelinet, ahogy Regulus karjaiba simul, a fiú pedig úgy szorítja magához, mint egy kincset. Arca azonban egyáltalán nem tűnik aggódónak. Tekintetében olyan eszelős fény csillan, ami teljesen megrémiszt.  
- Magam is nemesi vérvonalból származom – folytatja az álarc nélküli alak - Jóllehet nemesebből, mint maguk. Maga, a nagyhatalmú Mardekár Malazár leszármazottja vagyok, aki szent kötelességének tartotta, hogy megtisztítsa a varázslótársadalmat a piszkos vértől! – egy röpke mozdulatra keze a nyakában függő arany nyakláncra téved, amit ez idáig észre sem vettem -Így hát befejezem felmenőm művét, hogy mi, nemes vérűek, a mágia igazi birtokosai elfoglalhassuk megérdemelt helyünket a társadalomban. A csúcson!  
Ez a férfi, akárkinek is mondja magát, kétségkívül a szónoklat nagymestere. Olyan meggyőzően beszél, mintha mérget csepegtetne az emberek fülébe. Egy pillanatra én is elbizonytalanodom az elveimben. Hiszen van igazság abban, amit mond. Ha az aranyvérű családok uralkodhatnának, úgy élhetnénk, mint a királyok, elvégre a Black a legősibb nemesi család. Gondolom nem véletlenül pont itt akar magának sereget toborozni. Merthogy kétségkívül ez a célja. Hogy maga mellé állítsa a jelenlévőket. Ezzel az oldalára állítaná a társadalom, jóllehet legbefolyásosabb rétegét.
Áthatóan végig néz a tömegen;
- Még mindig látom a kétségeket az arcokon. A félelem szikráját a szemekben. A megrökönyödést – ciccent – Pedig nincs okuk félni tőlem! Maguknak nincs! Lehet, hogy még nem ismernek, de majd megfognak. Ahogy az egész világ is! Tudom, hogy mi egy oldalon állunk! Közös érdekünk a muglik és sárvérűek kiírtása! – egy pillanatnyi szünetet tart, majd így folytatja -Mit mondanak hát nemes urak és asszonyok - tárja szét a karját– Hajlandóak-e egy ilyen nemes ügyet teljes lényükkel szolgálni?
- Hajlandóak vagyunk, Nagyúr! – lép elő a tömegből Cygnus Black. Megáll Voldemort előtt és térdet hajt előtte. Még tekintetét is a földre szegezi. A Sötét úr elégedetten nyugtázza a jelenetet. Majd Black feláll és egyenesen a szemébe néz – Társakként harcolunk az oldaladon, hogy megtisztítsuk a világot a mugli söpredéktől és mi, tiszta vérűek elfoglalhassuk méltó helyünket!
- Jól beszélsz! Családod sosem hozott még szégyent a varázslónévre!
Black arca szinte ragyog a büszkeségtől, mikor a tömeg felé fordul. Kétségkívül az ő állásfoglalása nagy hatással lesz az elkövetkezőkre, hiszen ő a Black család feje.
- Na és a többiek? Yaxley, Lestrange, Nott… nagy nevek és nagy emberek! Akik mind valami maradandót hozhatnak létre!
Fejemben egy menekülési kísértetet fontolgatok, de ekkor észreveszem, hogy a szalon összes ajtajában egy-egy ezüstállarcos alak áll, valószínűleg nem véletlenül. Innen nincs menekvés! Vagy behódolsz, vagy kényszerítenek rá, hogy behódolj.
Behódolás. Csak annyi a dolgod, hogy behódolj! Hirtelen megértem mire figyelmeztetett az anyám. Azt akarja, hogy belépjek Voldemort seregébe!  
- Én csatlakozom hozzád Nagyúr!  - lép elő a tömegből egy borzas fekete hajú fiú.
- Regulus! – szakad ki belőlem a kétségbeesett kiáltás.  
A tömegen meghökkent morajlás fut végig. Hiszen Regulus még kisfiú! Csak 14 éves! Nem tudja mit csinál!
Ám Reg senkire sem figyel. Egyenesen a Nagyúr szemébe néz és egy szikra félelmet sem látok az arcán. Halálra rémít.  
- Egy újabb elkötelezett harcos! – húzza féloldalas mosolyra a száját a Sötét úr, amitől borsódzni kezd a hátam – Mondd csak, mi a neved?
- Regulus Arcturus Black vagyok, – a hangja olyan elszántan cseng, mint egy felnőtté – Nagyúr! – teszi hozzá.
- Jól van hát Black! Komolyan gondolod, hogy képes vagy arra, hogy a seregem méltó tagja légy?  
- Igen! – jelenti ki Regulus, miközben a padlót bámulja, minta nem nézhetne rá a férfira.
- Emeld fel a fejed és mondd a szemembe, hogy elkötelezetten fogod szolgálni a szent célt és együtt sikerre visszük a tervet!
- Fogadom! – húzza ki magát Regulus.
- Add a karod!
Regulus alig észrevehetően összerezzen. De aztán előre nyújtja bal kezét.
A Nagyúr előveszi fehér varázspálcáját talárja zsebéből. Nagyon különleges darab. Olyan, mintha csontból készült volna és markolata egy fehér karomban végződik.  Mindenki elképedve bámulja a jelenetet. Regulus arca már cseppet sem elszánt. Nagyot nyel, miközben remegő kézzel felhúzza ingujját. Mint aki tudja mi következik.
- Kezeld ezt örök hűséged jeléül! – sziszegi Voldemort, azzal megragadja az öcsém karját, cseppet sem finom módon. A pálcát egyenesen az alkarjához szegezi – Morsmordre!
Regulus felüvölt kínjában.
- Mi a fenét művel vele?!
De Sirius meg sem bír mukkanni.
A tömegből többen is felhördülnek és szájuk elé kapják a kezüket. Regulus alkarja lassan feketedni kezd, azaz, hogy mégsem. Csak olyan, mintha fekete tinta szivárogna a bőre alá. Szépen lassan egy halálfejet formál, aminek szájából egy kígyó bújik elő. A tetoválás szinte az egész alkarját beteríti.
A Sötét Úr a művelet végeztével elengedi Regulust. A fiú zihálva hátra tántorodik és bal alkarját szorongatja. Fáj neki, ez szemmel látható.
- Ki jön még?
Az emberek megtorpannak. A Nagyúr arcán elégedett vigyor jelenik meg. Pontosan ez volt a célja! A megfélemlítés. Páran az ajtók felé hátrálnak, ahol azonban az ezüst állarcosok állják útjukat.
- Innen senki sem léphet ki élve! Vagy behódol, vagy meghal!
- Azt hiszi nem bánnánk el a csatlósaival? – kiáltja el magát egy nagyon bátor férfi a tömegben.
- Ó, nemcsak ennyien vagyunk! – Voldemort vigyora még eszelősebb. Mögötte újabb fekete köpenyes alakok bukkannak fel, arcukat egytől egyik ezüst színű maszk takarja. Pálcájukat egyenesen a tömegre szegezik – Ugyan! – ciccent a Sötét Úr – Mi értelme lenne értékes mágus életeket ölni? Nekünk az a feladatunk, hogy a söpredéket pusztítsuk el, hogy a tiszta vérvonal fent maradjon! Ebben azt hittem egyet értünk!
- Nem! – kiáltja el magát ugyan az az illető és egyenesen az ajtó felé kezd rohanni.
A Sötét Úr rászegezi a pálcáját, mire a vörös hajú férfi a levegőbe röppen és épp előtte ér földet. Az ember reszket a rémülettől.
A Nagyúr lehajol a földön kuporgó férfihoz és sziszegve így szól;
- Mi. A. Neved? – hangsúlyoz ki minden szót.
Alig lehet érteni a választ;
- W-Weasley! Egyedül kép-képviselem a csa-családot! – dadogja.
A Nagyúr kissé oldalra billenti a fejét, mintha mérlegelné, mit is tegyen;
– És szolgálnál-e engem, Weasley?
A férfi nehezen, de nyugalmat erőltet remegő végtagjaira;
- Soha! – jelenti ki dühödten.
Voldemort felegyenesedik.
– Vagy úgy!
Ekkor zöld fényesség tölti be a szobát. A szememet is be kell hunynom egy pillanatra. Sikítanak. Mikor kinyitom, a Weasley nevű férfi holtan terül el a padlón.
Senki sem mer megszólalni. A feszültség tapintható, talán még a kés is megállna a levegőben. Innen tényleg nem jutunk ki élve!
Csak engedelmeskedjen és nem lesz baj! Ígérje meg!
Csak annyi a dolgod, hogy behódolj!
Tényleg ez az egyetlen mód!
- Ez jár a vérárulóknak! – emeli fel a hangját Voldemort – Értik már? Nekünk ez a feladatunk! Szent kötelességünk! Így hát megkérdezem még egyszer! Hajlandóak egy ilyen nemes ügyet teljes lényükkel szolgálni? Aki igen, az álljon át erre az oldalra!  
Egy szörnyű pillanatig semmi sem történik. Aztán az emberek szépen lassan kezdenek átszállingózni Voldemort pártjára. Az anyám, az apám, az összes Black, minket leszámítva. Aztán Lestrange-ék, a Yaxley család. Alicia és Atticus Nott a szüleikkel, aztán a Fawley testvérek, Rosier, Parkinson, Travers… lassan a vendégsereg fele, már Voldemort álarcos katonái mögé sorakoznak. Hiszen mi mást is tehetnének? Ha ellenszegülnek meghalnak. Nekem sincs más választásom!
Ekkor egy bizsergető érzést érzek a csuklómon. Odapillantok és érzem, hogy a holdkő felmelegedik a karkötőben. Egyáltalán nem éget, csak meleg. Egyszeriben megértem mi a titka. Hát én is megszorítom a követ. Remus rám gondol. Vajon ő most mit tenne? Biztosan nem állna át a gyilkosok oldalára. Mert Voldemort nem több egy aljas gyilkosnál!
Kezd elfogyni az ember előttünk, s ezáltal a rejtekhely is.
Hirtelen egy kezet érzek a vállamon. Hátra se nézek, az se tudom kié az a kéz, egyszer csak egy örvény szippant be magával. A gyomrom szaltókat vet, ám hirtelen újra szilárd talajt érzek a lábam alatt. Már nem a szalonban állok. A Black ház kertjében vagyunk.
Zihálva meredek a bátyámra;
- Hogy tehetted ezt?! Hogy voltál képes erre? Ha megtudják, hogy elszöktünk megölnek bennünket! Ráadásul Regulus még odabent van!  
Sirius arca elszántnak tűnik;
- Nem érdekel! Regulus elárult bennünket! – azzal feltépi a seprűtároló ajtaját – Fogj egyet! – nyom a kezembe egy seprűt – És tűnj el! – olyan szigorúan néz a szemembe, amivel nem tudok vitába szállni. A hold fénye csak úsz szikrázik fekete tekintetében.
- Nem! Nem hagyom itt Regulust! Sem Emmelinet!
- Ők már nem a mi pártunkon állnak! El kell tűnnöd! Nem hagyom, hogy elfogjanak!
- És veled mi lesz?
- Engem ne félts!
- Sirius! – kapok a keze után – Ne hősködj! – csak most tűnik fel, hogy a griffendéles nyakkendőjét viseli. Egy igazi lázadó. És ez okozza a bajt a fejére – Volt egy rossz megérzésem! Még a bál előtt! Láttam dolgokat! És mind beteljesültek. Nem akarom, hogy a tiéd is beteljesüljön!
- Nem fog! Bármi is legyen az! De épp ezért kell eltűnnöd! Voldemort lehet, hogy a létezésedről sem tud, de ha megtudja, milyen képességek birtokában vagy, mindent el fog követni, hogy a maga oldalára állítson! Most pedig indulj!
- Sirius! – szólok utána, mikor felpattanok a seprűre – Ígérd meg, hogy kihozod Regulust!
Sirius nyel egyet, majd bólint. Azzal elszalad.
Felröppenek a magasba. Nem vagyok valami nagy seprű lovas, így az is kész csoda, hogy nem estem le egyből erről a repülő masináról. Kifejezetten jobban szeretem, ha szilárd talajon állhatok!  
Még nem járok messze a háztól, mikor megpillantom, hogy fekete alakok röppennek ki az ablakon. Ezek Voldemort csatlósai. Mi van, ha utánunk jöttek? Próbálok magasan repülni és a felhők között megbújni, bár nemigazán tudom, hogy kell irányítani ezt az izét. De szerencsére nem vesznek észre. A fekete árnyalakok pillanatok alatt eltűnnek a szemem elől.
Ó, ez az este a legvadabb álmaimnál is rosszabb fordulatokat vett! Sírni lenne kedvem és dühöngeni egyszerre, de most a repülésre kell koncentrálnom, ha nem akarok lezuhanni ilyen magasból.
Vajon Sirius is elmenekül? Nem, ő nem az a fajta, aki kereket oldana! Ő az a fajta, akinek van annyi lélekjelenléte, hogy hoppanáljon velem, mielőtt megölnének bennünket. Az én bátor bátyám! És most cserben hagytam!
Legszívesebben visszafordulnék, de nem tehetem! El kell tűnnöm innen! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnék hoppanálni! Idefent szédülök és érzem, hogy nem fogom sokáig bírni.
Tudom, hogy csak egy emberhez fordulhatok most! És az Remus! Csak az az egy bökkenő van, hogy fogalmam sincs hol él!
Nem baj Ariah, boszorkány vagy, csak varázsolj!
Nálam van a holdkő, amiről a mai este egy igen fontos felfedezést tettem. Ha minden igaz, Remusnak van egy ugyan ilyene, sőt mi több ugyan abból a kőből származik az enyémmel. Ezért éreztem, amikor a karperec felmelegedett. Ez egy régi hagyomány a varázslók közt. Általában családtagok szoktak egymásnak ilyen talizmánokat adni, valamilyen ékszerbe rejtve, hogy tudják mikor gondol rá épp egy szeretjük. Így, ha megszorítják az amulettet, az illető, aki a párját viseli megérzi, mivel a kő felmelegszik. Ez egyfajta „Szeretlek!” vagy „Hiányzol!” üzenet. Mindenképp egy kedves gesztus, ami most szépen ki fog húzni a bajból.  
- Appare Vestigium!  - a pálcámat a holdkőre szegezem, mire az kiröppen a helyéről és lebegni kezd a levegőbe. Majd dél felé veszi az irányt. Remélhetőleg a párja felé.
- Hé, lassabban! – kiáltok, mintha a kő értené, amit mondok. Kénytelen vagyok gyorsabb fokozatra kapcsolni, ami egyáltalán nem segít a tériszonyomon, de a kis kő, már nagyon szeretne a párjánál lenni. Ahogy én is!

Barna háztetők felett repülök el. A combom sajog, de a szédüléshez már egészen hozzá szoktam. Vagy egy órája a magasban vagyok. Egy táblán ezt a kiírást olvasom: Small Hills, Yorkshire.
A holdkő kitartóan lebeg előttem, reménysugár módjára vezet a célom felé. Aztán egyszer csak ereszkedni kezd. Egyre lejjebb és lejjebb lebben. Kishíján neki megyek egy fának, de szerencsére se bennem se a növényben nem teszek kárt.
A kis kő egy barna, kétemeletes ház előtt áll meg, a város szélén. A távolban egy erdőt látok és szántóföldeket. Vagy az úti célom előtt állok, vagy valahol egész máshol!
A földet érés egyáltalán nem sikerül olyan óvatosan, mint szeretném. Kishíján előre bucskázom. A lábam megremeg, mikor lekászálódom a seprűről, de nagyon jól esik újra szilárd talajt érezni a talpam alatt. Minden izmom elgémberedett, de ez most a legkisebb gondom. Itt állok egy idegen város idegen ajtaja előtt, karácsony este! Be kéne kopognom, de tétovázok. A kis kő, azonban önállósítja magát. Bekopog ő magától.
- Hé! – kapom el a kezemmel, de még ott is ficánkol – Finite Incantatem!
A kavics végre megnyugszik, így visszacsúsztathatom a karkötő bőrszíjai közé.
Ekkor feltárul az ajtó. Egy fiú áll előttem. Kócos hajjal és bamba arccal. Ó, te jó ég, tényleg Remus áll előttem! Egy mázsás súly gördül le a vállamról.
- Ariah! – mered rám elkerekedett szemekkel – Te meg, hogy kerülsz ide? Jól vagy?
- Ó, Remus! Én… ne haragudj, hogy csak így beállítottam, én csak… muszáj volt ide jönnöm! Sirius azt mondta tűnjek el és te jutottál először eszembe és csak követtem a holdkövet…
- Micsoda? Ariah, kérlek nyugodj meg! – csitít le a fiú.
Veszek pár mély levegőt.
- Jó! Most pedig gyere be! Teljesen át lehetsz fagyva!