Unicorn boy

Évfordulói különkiadás 1/2

Oké, gyakorlatilag az évforduló már hetek óta eltelt, de mentségemre, betegen ülök otthon, szóval most volt kedvem megírni.

A rész végén még van pár cucc, olvassátok el^^

------

Szóval az iskolánk kezdett rájönni, hogy a diákok rühellik azt a helyet.

Ami elég meglepő, arra gondolva, hogy én még a tizennyolc életévem alatt nem hallottam olyanról, aki boldogan dalolva megy be a középiskolába, és tanárai felé is hasonló lelkesedést mutat, s abban is biztos vagyok, hogy az elázott dogalapok sem örömkönnyektől áznak el általában.

De mindegy is, a lényeg az, hogy a beiratkozások száma csökkenni kezdett, merthogy a suli túl régimódi, meg sok a zaklatás meg a verekedés (Sean, khm) -, és a szülők nem igazán lelkesedtek az alapján, amit más diákoktól hallottak a gyerekeik. Szóval hogyan próbálta az iskola ezt kompenzálni? Rendezvények. Egy tucat kibaszottul unalmas rendezvény, amiken természetesen kötelező volt megjelenni.

Persze ezelőtt is voltak ilyen-olyan rendezvények az iskolánkban, vásár meg sportnap meg ilyen hülyeségek, de abban az évben már voltak ilyen sulibulik is, meg tombola, meg gála, meg tehetségbemutató. Ilyesmik. A részvétel természetesen kötelező. Hurrá.

Na, most magatokban biztosan azt kérdezitek, "Liam, mégis miért vagy ilyen rohadt negatív?"

Valóban nekem igazából nincs is bajom a sulis rendezvényekkel. Ha az ember belegondol, egész jól hangzik este, már sötétedés után bent lenni az iskolában a barátaiddal, kivételesen nem azért, hogy negyvenöt percen keresztül kínozzon egy életunt fizikatanár, aki ő maga is utálja a szakmáját.

Szóval igen. Elméletben jól hangzanak az ilyenek. De hadd emlékeztesselek titeket, a rendezvények szervezése ugyanezekre az életunt fizika- (vagy bármi más) tanárokra volt bízva, akik a fiatalokat kb űrlényeknek tekintették.

Szóval a termek mind le voltak zárva, és egyedül a fülledt, izzadságszaggal megtelt tornaterembe volt bezsúfolva az egész iskola, a zenét, ami szólt, pedig úgy tudnám legkönnyebben leírni, hogy "amit a szüleid gondolnak, hogy hallgat a legtöbb fiatal."

Egyedül az étellel nem volt bajom. Nem tudom miért, nem volt semmi extra, lehet csak mert az éhenhalás küszöbén álltam.

Na igen. Szóval az első ilyen sulibuli féle hülyeség nagy fail volt, és 20 perc múlva lelépett a fél iskola. Amit ugye nem szabadott volna, de szerintem a tanárok is feladták, és még csak le sem lettünk cseszve... sőt!

És ez meglepett, de olyannyira észrevették, hogy bizonyos értelemben fejlődést is mutattak, ugyanis a következő "sulibuli" szervezését a végzős dökösökre hagyták.

Nos, én végzős voltam ekkoriban, de dökös nyilván nem. De tudjátok, ki igen? Dylan.

Dylannel ekkoriban már én is egész jóban voltam. Meg merem kockáztatni, a barátomnak nevezhettem. Persze tudom, hogy mindez csak azért volt, mert Sean legjobb barátja, és értitek, amúgy meg soha egy szót nem szóltunk volna egymáshoz, de másképp alakultak a dolgok, és Dylan egész jófej.

Szóval rajta keresztül egész sokat beleláttunk a szervezésbe. Mindez október közepén volt, szóval úgy döntöttek, az egész rendezvénynek halloweeni témát adnak, és beöltözni is kötelező. Aminek... őszintén örültem is, meg nem is. Mert szerettem az ilyesmiket. Egyszer-kétszer cosplayeztem is anime meg MLP karaktereket meg ilyesmi, szóval ja, nem volt bajom a jelmez ötletével.

Csakhogy Sean kitalálta, hogy milyen menő lenne együtt beöltözni.

Nem tudom honnan támadt ilyen elvetemült ötlete, ezen most biztos meg vagytok lepődve páran, de azért vegyétek számításba, hogy ez már a kapcsolatunk kb harmadik éve volt, szóval a suli is egészen megbékélt már a ténnyel, hogy együtt vagyunk, meg ilyesmi. Egyszer elhallottam, hogy valami elsősök rajongói oldalt nyitottak nekünk instán, mert jujjdecukimelegpár. Hátöhh... nem tudom, pletyka-e, azóta se mertem rákeresni, mert meghaltam volna szégyenemben.