Szerelem dallamai novellák

16. Együtt elaludni

Remegve szorongattam a zsebemben megbúvó levelet, miközben a bátyám házának ajtaja előtt szobroztam. Én is tudtam, mekkora lehetőség állt elém, elvégre nem mindenki végzi el a gimit tizenöt évesen, aztán még kevesebbeket hívnak egyetemre, pláne ösztöndíjjal. Anyáék biztattak, szinte már kérleltek, hogy menjek el, de úgy éreztem, túl sok mindent hagynék itt, ha most csak úgy lelépnék. Négy évig messze lennék mindentől, ami fontos nekem, és erre nem tudtam, készen állok-e. A családom, a barátaim, Maddie…

Éppen csak elkezdett alakulni köztünk valami, erre egyből menjek el ilyen messzire? A Caltech konkrétan az ország másik végében volt; autóval több mint másfél napot vett igénybe az út, ha az ember nem áll meg közben. Imádtam a fizikát és a robotikát, de ennyire messze kerülni az otthonomtól tizenöt évesen félelemmel töltött el.

– Szia, tücsök! – Amint kinyílt az ajtó, Dorian egy szoros ölelésbe vont, amit azonnal viszonoztam. – Nehezen szokom meg, hogy már ekkora vagy – borzolta össze a hajamat, és kicsit engem is meglepett, hogy már a vállát is kicsit emelnie kellett hozzá, hogy felérjen.

– Gondolom, apára ütök – vontam meg a vállam mosolyogva, miután elengedett.

– Azért lassíthatnál kicsit! – A fejét ingatva engedett be a házba, majd egyből mindketten a nappaliba mentünk. – Mit fogok csinálni, ha már le kell hajolnom, ha bejössz? Még csak tizenöt vagy, de már magasabb, mint én.

– Majd feltalálok valami zsugorító cuccot – nevettem el magam, miközben ő is jókedvűen vigyorgott.

– Nekem te akkor is a kisöcsém maradsz, ha két méteresre nősz. Nem úszod meg, hogy egész életedben tücsöknek hívjalak!

– Nem is akarom – ültem le a fehér kanapéra. – Örülök neki, hogy ennyire szeretsz.

– Én is annak, hogy te engem – tett le mellém két pokrócot. – Pedig amikor kisebb voltál, nagyon féltem, hogy ennyi idős korodra cikinek fogod gondolni, hogy a bátyád vagyok. Eli meg azt hitte, Maddie sosem fogja gáznak érezni őt, erre nézd meg hol tartunk!

– Maddie nem gondolja gáznak Eli-t, csak éppen a dackorszakát éli. Ilyenkor a tinédzsereknek… 

– Te is tinédzser vagy. Bár lélekben talán az ötvenes éveit élő Einstein reinkarnációja lehetsz – nevetett ismét.

– Mit fogunk amúgy nézni?

Kezdett kicsit görcsölni a gyomrom attól, hogy Dorian egyre gyakrabban vitte a felnövésem felé a témát. Egyelőre nem akartam erről beszélni vele, bár legszívesebben még legalább öt évig nem is hoztam volna szóba ilyesmit. Még gyerek akartam maradni egy kicsit, noha senki sem látott már annak. Még a nővérem és a szüleim se. Nagyon reméltem, hogy a bátyám igen.

– Az Agymenőket – kapcsolgatta a távirányítót Dorian, nekem pedig ismét a torkomba ugrott a szívem. – Hozok kukoricát. Addig kinyitod a kanapét?

Bólintottam és azonnal neki is láttam. Hirtelen nem is tudtam, hogy Dorian választását jelnek vagy az univerzum fricskájának gondoljam. Éppen azon nyüglődtem, hogy elfogadjam-e a Caltech-es ösztöndíjat, a bátyám meg pont egy olyan sorozatot bök ki, amiben a karakterek ott dolgoznak, oda jártak tanulni. Ez mi, ha nem a sors?

Kényelmesen elhelyezkedtem a puha kanapén, és igyekeztem inkább arra összpontosítani, hogy jövőre talán már le fog lógni róla a lábam, ha ilyen tempóban növök tovább. 

– Vajas vagy sajtos? – tartott elém két tálat Dorian, miután visszajött.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd átvettem tőle a vajasat. A bátyám imádta a sajtos kukoricát, így nem volt szívem azt elvenni.

Csendben kezdtük el a sorozatot, bár én csak szelektíven tudtam figyelni rá. A gondolataim végig a levél körül jártak, vagy éppen azon, mi történne, ha elmennék innen. Valószínűleg ugyanúgy menne tovább az élet, csak én máshol tanulnék látástól vakulásig, nem a szobámban. Ha viszont maradnék, később ugyanúgy el tudnék menni egyetemre, bár nem valószínű, hogy a Caltech-re.

– Oké, ennyi volt a türelmem – állította meg a lejátszást Dorian.

Nem értettem, mire gondol. A sorozat egész viccesnek tűnt, bár néhol nem igazán tudtam megmondani, jó sorrendben nézzük-e a részeket. Nem tűntek konzisztensnek az epizódok, de ezt igyekeztem a szétszórtságomnak betudni.

– Ennyire durván szétestél attól a levéltől? – fordult hozzám aggódva, nekem pedig hirtelen leesett, mi történik.

– Honnan tudsz róla? – kerekedett el a szemem.

– Szerinted kinek panaszkodta el Lucy, hogy nem tudsz dönteni? Tudtam, miért akarsz átjönni, és gondoltam, adok pár lehetőséget, hogy megnyílj, ha szeretnél, de nagyon úgy érzem, fel se tűnt, hogy direkt ezt a sorozatot választottam, és direkt azokat az epizódokat, amikben sok szó esik a Caltech-ről. – Gyengéden megfogta a kezemet, én viszont inkább az ölembe néztem, hogy ne kelljen látnom a szemét. – Beszéljük meg, jó? Mondd el előbb, mi szól a mellett, hogy menj!

– Szeretem a fizikát és a robotikát. És tudom, hogy ez hatalmas lehetőség, de… 

– Nincs de! – szakított félbe. – Csak a pozitívumokkal törődj!

– Tizenkilenc évesen diplomám lehetne, és valószínűleg a legjobb munkákat végezhetném, amiket minden jobban élveznék, ráadásul végre nem autodidakta módon kellene megtanulnom mindent, amit tudni akarok, hanem a legjobbaktól tanulhatnék.

– És most a negatívumokat.

– Messze kerülnék a családomtól és a barátaimtól. Teljesen egyedül kellene boldogulnom egy idegen helyen. Vagyis fel kellene nőnöm. – A konkrét realizáció csak ekkor ért el, pedig eddig nem tudtam megérteni, miért is félek ennyire. – Tizenöt évesen felnőtté kell válnom, holott eddig sem éreztem úgy, hogy gyerek lennék. Évek óta figyelek másokat, láttam Maddie szokásait, és néha nem értettem, bizonyos dolgok miért jók nekik. Nem néztem meséket, mert nem találtam reálisnak őket. Nem szerettem játszani a homokozóban, mert sosem láttam a várat a halmokban, amiket a többiek csináltak. Nem…

– Mondok egy titkot, jó? – lökte meg a vállamat mosolyogva, majd letörölte az arcomról a könnyeket, amikről észre se vettem, hogy kiszöktek a szememből.

– Oké – szipogtam halkan.

– Amikor elmegyek egy könyvesboltba, néha megállok a gyerekkönyvek előtt és leveszek egyet. Képzeld el, ahogy egy felnőtt, huszonöt éves férfi áll a polc előtt, éppen egy Jégvarázsos mesekönyvet olvas, és senki sem nézi hülyének, mert titkon minden felnőtt arra vágyik, hogy mesekönyveket olvashasson, ahol a főhőssel mindig történik valami jó.

– Ezt most nem értem.

– Ha elmész a Caltech-re, tényleg fel kell nőnöd a feladathoz, amire vállalkozol – szorította meg a kezemet. – De ez korántsem jelenti azt, hogy onnantól kezdve megszűnsz gyereknek lenni. Minden felnőttben marad egy kisgyerek, aki játszani akar a barátaival, aludni délutánonként, meséket nézni, esetleg néha csak elképzelni, milyen lehet hercegnek vagy hercegnőnek lenni.

– Biztos vagy benne? – Amíg megtöröltem a szememet, Dorian az egyik kezét a szívére tette, a másikat pedig felemelte. – Akkor majd építhetek palacsintakészítő robotot magamnak?

– Ha megtanulod, hogyan kell, biztosan építhetsz. – Egy sokatmondó mosollyal nézett a szemembe, amitől azonnal jobban lettem. – Szeretnéd megnézni a Csingilinget?

– Igen – nevettem el magam, Dorian pedig egyből keresni kezdte a filmet.

A végén még három mesét néztünk meg együtt, mielőtt elaludtunk volna egymás mellett. Az éjjel arról álmodtam, hogy díjat nyerek egy robotikai versenyen, és a beszédemben megköszöntem a bátyámnak, hogy ráébresztett, mennyire nem kellett félnem az ösztöndíj elfogadásától.