A kék ég árnyalata sötétedéskor (TXT fanfiction)

A kék ég árnyalata sötétedéskor

Taehyun és Beomgyu hiába próbálkozott még aznap az igazgatónál, csak akkor hagyhatták volna abba a büntetés letöltését, ha csinálnak egy falra kitehető plakátot a régi fényképekből, amit az előbbi már nem vállalt be. Így majd valamelyik fiatalabb osztály fogja a képeket ragasztgatni rajzórán, ők meg maradtak a társaikkal az alagsori raktárban, és csökkent lelkesedéssel túrták tovább az évek során felhalmozódott kacattengert. Nagyobb eredmények híján mind az öten megkönnyebbültek, valahányszor elérkezett az ittlétük vége, illetve mivel Yeonjun heti kétszer előbb elmehetett a táncórái miatt, olyankor ő egy adag féltékeny pillantást is bezsebelt a másik négytől. Ez alkalmakkor mindig odaszúrt nekik egy-két frappáns megjegyzést, de valójában már nem érezte olyan jól magát a bőrében, mint korábban. Az életét meghatározó pillérek lassan kezdték elveszíteni az értelmüket, Yeonjunnak pedig fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen nélkülük. Hagyja abba a táncot? Meg a videózást? Akkor már tényleg semmije sem maradna, amitől más, mint a többiek. Ahogy ezen gondolkozott, észre se vette, hogy a többiek már elmentek, így ideje volt neki is indulnia. Ahogy felért a földszintre, ahol már voltak ablakok, megállapította, hogy még mindig túl korán sötétedik, azonban amint befordult a sarkon, váratlanul összetalálkozott egy magas fiúval, aki az egyik ablakpárkányra támaszkodva bámulta az eget.

- Soobin? Mit keresel még itt?
- És te? Azt hittem már elmentél - szegezték egymásnak a kérdést, amire végül Soobin válaszolt először. - Megvárom, amíg apám végez a papírjaival, hogy utána együtt menjünk haza kocsival.
- Értem - dőlt neki a falnak Yeonjun.
- Nem is cikizel ki érte? - nézett rá értetlenül a másik. - Ez nem vall rád. Mi a baj?
- Semmi - sóhajtott a fiú, ebben az egy szóban azonban benne volt minden, ami csak baj lehet egy összezavarodott tizenéves lelkében.
- Figyelj, tudom hogy nem állunk túl közel egymáshoz, de nekem bármit elmondhatsz. Tudok titkot tartani - mosolygott rá kedvesen Soobin.
- Megsértenélek vele, ha elmondanám - fordult Yeonjun is az ablak felé, hogy a végtelen kékségbe vesszen a tekintete.
- Eddig se érdekelt, hogy kit bántasz meg a szavaiddal. Vagy tévedek? - kérdezte óvatosan a fiú.
- Attól félek, hogy pont olyan vagyok, mint te - mondta ki váratlanul a másik. - A régi sulimban egy senki voltam, és amikor felvettek ide, eldöntöttem, hogy végre azzá válok, aki mindig is lenni akartam.
- És ez nem az...?
- Nem - nevetett keserűen Yeonjun. - Hyukán kívül mindenki utál, és nem véletlenül, mert tök idegesítő vagyok, még akkor is, ha épp egy TikTokhoz veszek fel anyagot, amit tényleg szeretek csinálni, de a nézőimen kívül senki sem értékeli ezt. Belőlük is egyre kevesebb van már... mintha lassan elveszítenék mindent, amim van, és visszaváltoznék azzá a lúzerré, aki eddig voltam. Aki pont olyan unalmas és magányos, mint te.

- Szóval... ezért nem akartál a barátom lenni, mert magadat láttad bennem? - kérdezte kíváncsian Soobin, mire Yeonjun bólintott egyet.
- Nagyjából igen.
- Értem - hallgatott el a fiú egy rövid időre. - Lehet, hogy nem vagyok egy hangos személyiség, de megvannak a magam pillanatai. Neked sem kéne annyit ostoroznod magad... ha szerinted hasonlítasz rám, akkor jól kijönnénk nem?
- Lehet - felelte Yeonjun halkan, még mindig az eget fürkészve. - Téged hogy nem zavar, hogy nincs benned semmi különleges?
- Elég időm volt megbékélni magammal - mondta Soobin, figyelmen kívül hagyva az újabb sértést. - Mellesleg pedig minden ember különleges. Lehet, hogy kívülről ez nem látszik, de mindenkinek megvannak a saját gondolatai, elképzelései, vágyai, és emlékei. Ezeket nem másolhatja le senki.
- Én akkor sem akarok eltűnni a tömegben - jelentette ki Yeonjun.
- Ne a tömegre gondolj, kezd kicsiben - javasolta a másik. - Ötünk közül például kiemelkedsz azzal, hogy szeretsz táncolni, meg másokat videózni, akik ezt éppen nem akarják.
- De nem vagyok olyan jó táncos, mint szeretném. És már nem néznek annyian, hogy büszke lehessek rá.
- Amíg egy embert is érdekel, amit a TikTokon csinálsz, addig szerintem nincs miért aggódnod. Táncolni meg szeretsz, nem?
- De - motyogta kedvetlenül Yeonjun.
- Az a lényeg. Majd jobb leszel benne, ha tovább gyakorolsz. Senki sem születik úgy, hogy máris minden tökéletesen megy neki.
- Te hol tanultál ilyen motivációs beszédeket tartani? - fordult végre Soobin felé a fiú.
- Sehol - kapta el gyorsan a tekintetét a magasabb, de így is érezte, ahogy felforrósodik az arca. - Ne már, lemaradtam a tökéletes árnyalatról!

- Miről?
- Amikor sötétedik, van az égnek egy árnyalata, amire emlékszem még régről. Egyedül ültem a nappali padlóján, és néztem az eget, mert olyan szépnek találtam a színét... Azt hiszem ez a legrégebbi emlékem, szóval elég fontos nekem, és néha szeretem újra megfigyelni azt a bizonyos kék árnyalatot - magyarázta Soobin, amivel ismét meglepte Yeonjunt.
- Sajnálom, hogy lemaradtál róla miattam...
- Semmi baj, majd megnézem holnap is - mosolyodott el derűsen a fiú. - Ha akkor is csatlakozol hozzám, majd megmutatom.
- Te ezek után is szeretnél a barátom lenni? - kérdezte Yeonjun megdöbbenve.
- Persze. Az az egyik bajod, hogy nem kedvelnek elegen, nem?
- De...
- Akkor szívesen leszek egy a kevés szerencsés közül - jelentette ki Soobin, Yeonjunnak pedig csak annyi volt a dolga, hogy elfogadja őt, mint valakit, aki mérföldekkel jobb ember nála.