A Káosz Határán

Második fejezet

Közel két órája próbáljuk megtalálni Seb-et a szakadó hóesésben. A legnagyobb szerencsénk az, hogy nagyon jól felöltöztünk és amúgy is az erőnk miatt ugye jobban bírjuk a szélsőséges helyzeteket is. Viszont, ha Sebastian még mindig valahol idekint van, akkor nagyon nagy gondban vagyunk, mert neki nincsen akkora szerencséje, hogy vastag kabátban meg bakancsban legyen. Neki jó, ha egy vékony pulcsi és cipő jutott.

A keresés közben néhányszor elhaladtam az általunk félig lerombolt bázis mellett. Miután abbahagytuk a támadást körülbelül tíz perccel már eloltották a tüzet és amilyen gyorsan csak tudták, meleg helyre vitték a földön kiütött társaikat. Sajnálom ezeket az embereket, őszintén szólva. Nem tudom, hogy milyen szervezet lehet ezen a helyen, de nem vagyok száz százalékban biztos abban, hogy akikkel ma harcoltunk mind saját és szabad akaratukból vannak itt a világ végén. Vagyis hát inkább az Egyesült Államok északi részében, de na értitek. Ha azt nézzük az nekünk még mindig az ország másik fele. Illetve ezek mellett minden alkalommal, amikor megláttam Seb kirobbantott celláját még jobban elkezdtem aggódni, mert nem vagyok biztos abban, hogy ezt magától csinálta.

-Könyörgöm valaki mondja azt, hogy talált valamit. – mondtam teljesen kétségbeesve. Ezen a ponton a reménykedést feladtam már. Azt is tudom, hogy senki nem talált semmit, vagy ha igen, akkor sem jó nyomot.

-Mi speciel semmit nem találtunk. – kezdte Noah.

-Viszont én ezt találtam. – nyújtott felém James egy fekete cipzáros pulcsit. Szinte egyből, amikor megláttam felismertem, hogy ez bizony Seb The Score-os bandapulcsija, azzal a különbséggel, hogy a barátom nincsen benne és mikor a kezembe vettem láttam meg, hogy lyukak vannak rajta égetve.

-Éreztem, hogy nem jó jel, hogy csak az egyik iker volt ott a harcban. – sóhajtottam és nagyon rohamosan kezdett a sírás felcsúszni a torkomba.

-A küldetés sikertelen volt. – jelentette ki a nyilvánvalót Alexa. – Viszont abból a szempontból lehet nyugodtabbak leszünk, hogy Seb nem idekint van a hóesésben, hanem egy fedett helyen.

-Ahol ki tudja mit csinálnak vele. – motyogtam és kinyitottam a kocsim vezetőülését. Totálisan a sírás határán voltam, a dühtől, idegtől, aggodalomtól és szomorúságtól. Az elmúlt két hét is szinte teljesen felőrölt idegileg és az tartott egészben, hogy majd most vissza tudjuk szerezni Seb-et. De most hátrébb vagyunk, mint eddig voltunk, mert már azt se tudjuk, hogy hova vihették őt.

-Minden rendben lesz Chris... – próbált bíztatni Noah mikor beült mellém az anyósülésre és mindenki más egyetértett vele, miközben beszálltak hátulra.

-Nem kellett volna akkor ott hagynom őt. – ráztam meg a fejem és próbáltam letörölni a könnyet, ami kiszökött a szememből. – Nem is értem baszki, hogy miért nem mondtam azt, hogy harcoljuk ki magunkat ketten onnan, vagy próbáltam meg a páros árnyékutazást...

-Hé. – kezdte el simogatni a karomat A a hátsó ülésről. – Nem lennénk most sehol, ha te akkor nem jössz el.

-Biztosan találtunk volna valami módot Sebastiannal arra, hogy kijuttassuk magunkat onnen. – erőltettem ki a szavakat magamból.

-Chris, ha akkor nem jössz el, senkinek semmi fogalma nem lenne arról, hogy merre vagytok. Seb anyjának is csak annyit mondtatok, hogy valahova mennetek kell. – bíztatott Noah.

-Arról nem is beszélve, hogy oké, mi tudtunk a pontos helyszínről, de az az ország másik felében volt.

-És most Sebastian hollétéről nem tudunk semmit és lehet megint teljesen máshol lesz, akár az országon kívül is. – temettem az arcomba a kezemet. Megfogadtam, hogy bármi is lesz, nem omlok össze a többiek előtt. Nem jött össze.