Beavatlan (Uchiha Mei) (Átírás alatt)

Stukoyami: A fájdalom kapuja

Mei felállt, nem zavarta, hogy mindene fájt. Nem. Ez most egyáltalán nem érdekelte. Oda sétált Itachihoz, és szembe akart vele szállni, de az első ütésnél elkapta a karját. Csak a haragját akarta levezetni. Egy hirtelen mozdulattal a lányt is a falhoz nyomta Sasuke mellé. Fájt neki. Csalódott a bátyjában. Mindig felnézett rá és tisztelte. De ezek után... Tudta hogy az az időszak senkinek sem volt könnyű. Reménykedett benne, hogy a múltban történt dolgokat soha senki nem fogja neki felhozni. Tudta, hogy nagy fejfájást okozott a klánjának, de ha ez kellett ahhoz, hogy boldog legyen. Amikor elindult a küldetésre nem erről volt szó, hogy az egyik bátyját el kell rabolnia, a másikkal pedig megküzdenie. Hirtelen a Tsukoyami világában találta magát... újra. Kívülről látta a hat éves énjét, aki a kanapén ült Mikoto mellett, és a nő olvasni tanította a kisgyereket.

- Anyáék mikor jönnek haza?- kérdezte a kislány szomorúan Mikotot.

- Pár napja meg kellett volna érkezniük.- tűnődött. A kislánynak lebiggyedt a szája.- Ne aggódj. Biztos minden rendben.- küldött egy biztató mosolyt a kicsi felé. Hirtelen elsötétült minden. Ahogy újra kinyitotta a szemét, az tárult a szeme elé, ahogyan a család és ő vacsorázik. Kopogtak az ajtón.

- Majd kinyitom.- állt fel Fugaku. Kis idő múlva, viszont vissza jött.- Mikoto. Tudnál jönni?- hívta kedvesét a férfi. A nő felállt és kisétált. A három gyerek kis idő múlva egy fájdalmas hangott hallottak, így odamentek hallgatózni. Amit láttak, megrémítette őket. ,, Ne..." gondolta az idősebb Mei. Mikoto a földön ült és hullottak a könnyei, a férje pedig a vállára tette a kezét.

- Köszönöm. Elmehetnek.- bocsátotta el a két ninját Fugaku. A gyerekek, vissza siettek az ebédlőbe. Fogalmuk nem volt mi történt. Újra elsötétült minden. Majd ahogy kinyitotta szemeit, a kicsi énje az ágyban feküdt és az idősebb unokatestvérét az ágy szélén ült. Itachi azt mondta neki akkor, hogy ne várja Mikotot, hogy esti mesét mondjon, így ő mesélt neki a küldetéseiről. A kislány ragyogó szemekkel hallgatta a bátyját.

- Mei fent vagy?- lépett be Mikoto. - Oh... Itachi, kimennél kérlek?- mondta szomorú hanggal. A nő, ahogy be sétált, felváltotta Itachit aki éppen akkor lépett ki. - Mei. Figyelj...- csuklott el a hangja.- Anyukád és apukád nem jönnek haza...- hajtotta le a fejét. Az ajtó mögött hallgatózó két gyerek, Sasuke és Itachinak könnyek gyűltek a szemükben.

- Hm? Ilyenkor? Kétlem. Szerintem egy tisztáson pihennek.- tűnődött. A kicsi nem igazán értette a helyzet súlyosságát.

- Nem... Soha többé nem jönnek haza...- hullottak Mikoto könnyei a kislány takarójára. Az idősebb Mei, nem bírta az akkori énje értettlen arcát nézni.

- Itt hagytak? Biztos vissza jönnek, ne aggódj. Te is ezt mondtad.- mondta a kicsi Mei mosolyogva. ,, Mért nem érdekelt eddig, hogy élnek-e vagy halnak?!" Főszereplőnk kisebbik énje felállt az ágyról és oda sétált a jövőbeli énjéhez és megfogta a kezét.
- Miért sírsz? Valami baj van? Anyáék haza jönnek meglásd.- mosolygott reménytelien. Mei szíve szerint át ölelte volna a kislányt, de tudta, hogy ez nem lehetséges. De akkor, hogyan látja. Ezt az egy dolgot nem értette, végül rájött, hogy végül is egy genjutsuban van.

- Anyukádék nem jönnek vissza.- mosolyodott el keserűen.

- Anyáék...- fordult vissza a nagynénje felé.

- Igen, meghaltak. De ne aggódj, minden jobb lesz ezután.- simította végig a kislány vállát. Sasuke is szenvedett az emlékek hatása alatt, csak őt a rosszabb fajták találták meg.

- Ő megadja a módját. A tsukoyamival kínozza az öccsét és a húgát.- vázolta a helyzetet Kisame.

- Megállj te rohadt szemét láda. EZÉRT MEGHALSZ!- üvöltötte Naruto miközben Itachi felé kezdett el futni.