Fate Control

Első fejezet

„Őszintén hiszem, hogy minden ember kap élete során egy lehetőséget élete nagy kalandjának megélésére. A bátrak és a kalandvágyóak mind megragadják az alkalmat, mit sem tudva arról, mit csinálnak. A biztonságot kedvelő, félénk emberek pedig hiába remélik, hogy majd egy szép nap megjön a bátorságuk, hisz ha ez valaha be is következik, akkorra már késő lesz." Mindig ezt mondta Megan, a régi legjobb barátom, mikor némi magabiztosságot és önbizalmat próbált belém önteni. Három éve Skóciában lakik, és nem beszélünk, de egy életre megjegyeztem a szavait. Amióta elment, mindig ez alapján hozok döntéseket, bízva abban, hogy ez egy kicsit is olyan, mintha Meg adna tanácsot személyesen. Tudom, hogy nem mindig a bátor döntés a helyes döntés, de Megan hitében mindig is volt valami különleges, amitől annyira hihetőnek és varázslatosnak hangzott. Pont ezért minden erőmmel azon voltam ezelőtt, hogy én is ezt a hitet zárjam a szívembe.

A nevem Julia Spruce és azt hiszem, megtaláltam azt a kalandot, amit tizenhat éve kerestem. Az egész tavaly augusztus végén kezdődött, mikor egy meleg napon nővéremmel, Rowan-nel Camelford városában bicikliztünk. A főút mellett tekertünk, ő ment elől, én pedig mögötte. Egyszerre egy kedves arcú, alacsony lány kezdett el nekünk kiáltozva rohan utánunk. A nővéremtől pár évvel idősebb lehetett, nagyjából húsz év körülinek tippeltem volna. Hullámos világosbarna haja derekáig ért és kiengedve lobogott utána. Fekete sportcipőt és fehér lenge ruhát viselt, melyen fekete csíkok futottak végig. Mikor meghallottam a hátam mögül a szépen csengő hangot, egyből lefékeztem és leszálltam az ülésről.

–Ezt elhagytad. –nyomott a kezembe egy vékony prospektust, mikor utolért. Biztos voltam benne, hogy még sosem láttam azt a szóróanyagot, de a lány levegőért kapdosva hozzátette, hogy látta, amint kirepült a táskámból. Rowan kételkedve nézett rám és a kezemben lévő papírra. Már szóra nyitottam volna a szám, mikor a nővérem megköszönte az ismeretlen lánynak a nevemben. Erre az ismeretlen lány bólintott és elindult a másik irányba.

A prospektusra pillantottam. Kurta betűkkel egy bizonyos Ophelia Akadémiát hirdetett. Kézzel festett tavirózsák voltak a felirat körül, alatta pedig egy mondat állt: „Jelentkezz még ma Európa második legnevesebb varázsképzőjébe!".

–Ez nem az enyém! –mentegetőztem gyorsan Rowan előtt, attól félve, hogy megvádol bármivel.

–Már hogyne lenne a tiéd? Bár azt nem értem, miért hoztad el erre a pár órára otthonról pizzériás szórólapot a konyhából. –mondta, miközben betette a táskájába a prospektust.

–Pizzériás? –kérdeztem vissza meglepetten, de Rowan mintha meg sem hallotta volna ezt, visszaült a kerékpárra, miközben olyasmit motyogott, hogy „nyugi, már úgyis mindjárt otthon vagyunk".

Amíg haza nem értünk, egész végig az járt a fejemben, hogy mi volt ez a jelenet. Folyton az ismeretlen lány szavai ismétlődtek a fejemben, keveredve Rowan kijelentésével. „Pizzériás szórólap a konyhából". Pontosan láttam, hogy azok nem az otthoni pizzériás lap volt az, de nem akartam ezt elmondani a nővéremnek, hisz valószínűleg nem hitt volna nekem. Mégis újra és újra felvillant előttem a prospektus borítójának képe. Már nem bírtam várni, hogy végre otthon legyünk és bebizonyítsam magamnak, hogy nem vagyok őrült.

***­­­­­­

Rowan ledobta a fotelbe a táskáját és fáradtan ledőlt a kanapéra. Én kapva az alkalmon rögtön a hátizsákért nyúltam. Kihasználva Rowan hosszú monológját arról, hogy mennyire kellett neki ez a kis kikapcsolódás, anélkül tudtam kihalászni a prospektust a táskájából, hogy az feltűnt volna neki. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír, de azok valóban nem a közeli pizzéria hirdetőlapja volt. Vettem egy nagy levegőt és kíváncsiságtól vezérelve elkezdtem olvasni.