Fate Control

Második fejezet

Egy csapatnyi énekesmadár sziluettje jelent meg felettem, amint éppen átvágtak a felhőtlen, élénk kék égen. Úgy éreztem, mintha beleolvadnék a meleg és puha fűbe, amiben elterülve feküdtem. Hosszú percekig a néma csend ölelt körbe és a béke, olyan volt, mintha nem tudnék gondolni semmire, csak a körülöttem lévő természetre. Lehunytam a szemem, közben pedig önkéntelenül is mosolyogtam, mintha nem lennék ura önmagamnak.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de abban a pillanatban, hogy egy esőcseppet megéreztem az orromon, a szél feltámadt, a kék ég sötétszürke lett, a madarak pedig eltűntek. A fülemet már-már széthasította a hangos mennydörgések és a szél süvítésének keveredése a női sikolyokból álló kórus hangjával. Fel akartam állni, hogy elfussak, bárhol is voltam, de nem ment. A végtagjaim és a csípőm már a sáros talajba ragadtak akkorra. Hirtelen én is sikítani kezdtem, és mintha csak ennek a következménye lett volna, a fejem fölé becsapott egy villám. A föld teljesen belerázódott a jelenségbe, a hátamon pedig végig futott a libabőr.

Amint pislogtam egyet, újra a főtéren találtam magam. Ismét a fa alatt ültem Peytonnal, aki rémült tekintettel beszélt összevissza, számomra nem érthető nyelven. Levert a víz és a pad széleit fogdostam, hogy a stabil talaj megnyugtasson. Próbáltam figyelni a légzésemre, de képtelenség volt nyugodtnak maradni, pláne Peyton zaklatott viselkedése mellett.

–Mi az eredmény? –kérdeztem rekedt hangon. Peyton szándékosan kerülte a szemkontaktust, mintha baj lenne, tehát újra feltettem a kérdést lassabban. Azt hittem, nem fog már válaszolni, amikor a táskájából előkutatott egy kulacsot, de végül kibökte suttogva:

–Sorsirányító.

Bár nem voltam benne biztos, emlékeim szerint Peyton nem sorolt fel ilyen opciót, mikor az irányzatokról mesélt, így miután már kissé lehiggadt, megérdeklődtem, hogy mi is az.

–Olyan képesség, ami által tudod irányítani a sorsot, vagyis az élet történéseit. –fogta rövidre a leírását. Bár nagyon jól hangzott az elképzelés: bármi, amit akarok, hogy megtörténjen, az meg is fog, Peyton nem volt elragadtatva a ténytől, hogy én is ilyen vagyok.

– A sorskontrollal rendelkező emberek a világtörténelem során mindig veszélyesek voltak és ezzel együtt állandó veszély is leselkedett rájuk. Félmillió varázslóból csupán egyetlen sorsirányító van, nem véletlenül. Ez a képesség egyszerűen irányíthatatlan! –kapdosott levegő után Peyton –Pont ezért próbálták meg kiirtani ezt az erőt évszázadokkal korábban. Nagyrészt sikerült is, de nem teljesen... A lényeg az, hogy erről senkinek nem szólhatsz! Csak vadásznának rád...

Végre én is értettem, miért borult ki ennyire a toborzóm. A részleges nyugodtságom eddig a pillanatig tartott ki, a fejemben sorra jöttek a kérdések.

–Ki vadászna rám? És mégis mi az, hogy irányíthatatlan?

–Mondjuk a királynő, a varázsvilágunk királynője. Köztudott, hogy az uralkodó családban sosem volt senkinek sorskontroll képessége, pedig ölni tudnának érte. Az egyetlen élő sorsirányító rajtad kívül, Clementina Ledson lemondott az erejéről és elzárta azt egy titkos helyre, mikor a nyilvánosságra került, hogy milyen erővel bír. Elsősorban pont ezért, hogy ne lehessen senkié. Túl veszélyes, ugyanis nem lehet megtanulni az uralását. Az emberek indulatosak, és ebből mindig volt baj. Tudod hányan haltak meg emiatt? –fakadt ki Peyton.

Komolyan aggódni kezdtem. Én miért nem tudtam egy átlagos képességet kapni, mint a többi ember?!

–Várjunk... –jutott eszembe Peyton egy mondata –Le tudok mondani az erőmről?

Peyton erre hirtelen elkezdett figyelni és elgondolkodott a dolgon. Elvégre sokkal könnyebb kidobni az erőt, mint küzdeni még ellene, nem igaz?

–Hát ez is egy lehetőség... ha lemondasz az akadémiáról...