Sick Valentine - Lewis Hamilton Fanfiction-BEFEJEZETT-

Tizenegy

Terv

(főnév)

Megvalósítási vágy, gondolatban elrendezett cselekvési sorrend, eredményre, alkotás megvalósítására irányuló elgondolás.

Lewis

Édes eperillat férkőzött az orromba, szokatlan volt, de nem ismeretlen. Joe, puha hajának illatát éreztem. Apró teste az enyémnek feszült. Valószínűleg Ő nem ébredezett úgy, mint én, mivel átfordult felém, fejét a mellkasomra tette. Semmi nem történt tegnap közöttünk, pár lopott csókon és édes érintésen túl, de ez akkor is több volt, mint amit előre terveztünk. Már ha nála szerepelt a tervezés ötlete.

Mert nálam nem.

Minden nagyon spontán volt. Rengeteg kapcsolatom és futó románcom volt már, de egyszer sem éreztem magam ennyire felszabadultnak. Persze, a Joe és a köztem lévő kuszaságot a legkisebb jóindulattal sem lehetett kapcsolatnak nevezni, de ez érdekelt most a legkevésbé. Felszabadult voltam mellette, önmagam. Nem kellett magyarázkodnom, mit, mikor és miért helyezek a lány elé. Mert Ő is ugyanezt teszi. Azzal a kivétellel, hogy neki még ott volt Milo is.

Nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből, hogy kell-e lennie valaminek... de hosszú idő után most éreztem először, hogy talán bátornak kellene lennem. Talán nekem kellene irányítanom és megpróbálkoznom jobban megismerni a mellettem fekvő szépséget.

Persze ez nem csak rajtam, pontosabban rajtunk állt.

Egyértelmű, hogy nem tarthatjuk titokban a csapat előtt. Sok mindent megéltem már velük, támogatnak, de ez azért jóval komolyabb dolog lenne. És igen, egyetlen randi is.

Egy nagyot sóhajtottam és csak ekkor vettem észre, hogy Joe engem néz.

-Szia – mosolyogtam rá, finoman végigsimítottam a hátán- hogy aludtál?

-Nem tudom mikor aludtam utoljára ennyire jól – vallotta be, fejét még mindig mellkasomon pihentette, úgy tűnt nem igazán zavartatja magát.

Hosszú perceken keresztül hallgattunk. Én hallgattam az Ő légvételét, Ő pedig az enyémet. Nem értettem mi történik. Teljesen ellazultam és gondolni sem akarta arra, hogy mi volt ezelőtt pár héttel vagy hónappal.

-Mire gondolsz? – Nézett fel rám és egy apró csókot nyomott mellkasomra, lábait pedig átfonta az enyémen. Egy pillanatra megfeszültem, kezdtem túl jól érezni magamat.

- Arra, hogy mennyi minden változott az elmúlt időben – pillantottam le rá – emlékszem, amikor bejelentették, hogy a csapattársam leszel.

- Úgy sejtem nem voltál túl boldog...

Elvigyorodtam.

-Az nem kifejezés – ismertem el – mai napig sajnálom, hogy undok voltam veled. Nem csak azért, mert tényleg görénység volt, amit tettem, és amiket mondtam, hanem mert annyiszor tapasztaltam már a saját bőrömön, milyen az, amikor bántanak.

- Ne edd magad emiatt – rázta meg a fejét –már megbeszéltük.

- Tudom – bólintottam, tényleg nem láttam értelmét újra és újra bocsánatot kérni, de azért mégis bántott a dolog.

-Lassan indulnunk kéne!

Felsóhajtottam. Igaza volt. Tényleg mennünk kéne, különben egyetlen pilóta sem lesz a csapatban, aki vezetheti valamelyik autót az időmérőn.

Végignéztem, ahogy Joe kibújik mellőlem az ágyból, haja kissé kócos volt, arca viszont kipihent és élettel teli.

Gyönyörű volt.

-Mi az? – Vonta fel finoman ívelt szemöldökét kérdőn.

- Semmi – ráztam meg a fejemet –csak azon elmélkedem, hogy vajon tudod-e, hogy milyen gyönyörű vagy?

*

Joe

Mosollyal az arcomon szálltam be az autóba. Nagyszerű napom volt. Még élénken éltek bennem a tegnap este emlékei, ahogy a ma reggelé is. Arról pedig nem is beszélve, hogy holnap a harmadik helyről rajtolhatok. Madarat lehetett volna velem fogatni. Próbáltam figyelni a tanácsokra, végül pedig tényleg az vált be amit a hétszeres világbajnoktól kaptam.

Ellazultam és csak élveztem amit csináltam. A végére pedig tényleg minden összejött. Minden a helyére került, elértem amit akartam. Pontosabban amit a csapat és én szerettem volna. Persze nagyon jó tudtam, hogy ez még csak az eleje volt, hiszen a pontokat és a dobókat holnap osztogatják. Ez azonban még nem jelentett azt, hogy ne örülhetnék és várhatnám a holnapot.

Milo és a nagymamám volt az első aki felhívott. Még a pályára tartottuk visszafelé amikor beszéltünk. A szállodánál pedig nem várt meglepetés fogadott. Egész pontosabban az apám volt az. A lépcsőknél állt és dohányzott. Amikor meglátott gyorsan elnyomta azt, felém indult.

-Azt hittem már soha nem törik meg a jég – mért végig ridegen – és azt is, hogy a Mercedes végre egyszer rossz lóra tett!

- Annak örültél volna, mi? Láthatnál végre megtörni!

- Nem mintha nem lenne még rá esély – vonta meg hanyagul a vállát – mikor rajtoltál utoljára harmadik helyről? Nem kis felelősség...

- Amivel meg fog birkózni – lépett mellém hirtelen Lewis. Egész közel állt hozzám, karja az enyémet súrolta.

Apám a mellettem álló férfira fordította a tekintetét. Alaposan végig mérte, igyekezett a lehető legszánalmasabban nézni rá. Ami nagyon jól sikerült neki, hiszen ehhez értett a legjobban. Nem is tudom, mikor kaptam tőle utoljára egy kedves szót. Attól féltem, hogy óriási vita fog kirobbanni, apa tovább sérteget majd engem, és a mellettem álló brit pilótát is, de nem így történt. Vetett még ránk utoljára egy lesújtó pillantást, majd szó nélkül elsétált.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt

-Vacsorázz velem – fordított maga felé Lewis, nem foglalkozott vele, hogy itt bárki megláthat minket. Megfogta a kezemet, hüvelykujjával finoman simogatta kézfejemet.

Egy pillanatra megfeszültem. Most randira hívott?

-Persze nem kötelező, csak egy ötlet volt én...

- Szívesen veled vacsoráznék! – Vágtam közbe miután újra megtaláltam a hangom. Nem a személye vagy a randi ellen volt kifogásom. Ahogy az sem érdekelt, hogy ki lát meg minket és ki nem. Mindössze arról volt szó, hogy Milo apukája volt az utolsó férfi, akivel randizni voltam. Bár ha jobban belegondolok akkor nem is értem, hogy miért csak most jut ez eszembe. Hiszen tegnap este együtt aludtunk, csókolóztunk és megismerkedett a fiammal is.

Talán egész logikus lépés volt ez.

Egek. Tényleg régen hívtak meg vacsorázni, ha egy romantikus gesztust logikusként értékelek.

-Oké...ez nem volt túl meggyőző – préselt ki magából nevetve. Kicsit feszültnek tűnt. Közelebb léptem hozzá, gyorsan felmértem a terepet, de nem láttam senkit magunk körül, így lábujjhegyre álltam és egy apró de annál határozottabb puszit nyomtam az arcára.

- Tényleg menni akarok!

Erre és az apró kis gesztusomra újra visszatért a mosoly az arcára.

Én pedig nem tehettem mást, de vele együtt mosolyogtam.

Mikor fordult velem ennyit a világ?