Árnylány

27. Jelenések 1.

Éjszaka volt. Az autó csak úgy falta a kilométereket Károly alatt. Egy ausztriai munkából tartott éppen hazafelé, bár a vendéglátói felajánlották, hogy aludjon ott aznap éjjel. Megköszönte, de nem kívánt élni a lehetőséggel, inkább vállalta az éjszakai vezetést. Szeretett volna mihamarabb hazaérni Klárához. Senkinek be nem vallotta volna, de negyvenévnyi házasság után hiányzott volna maga mellől a felesége békés szuszogása, amire ő is nyugodtabban aludt el. Ennyi idő alatt már teljesen egymásra hangolódtak. Ezt teszi egy jó házasság.

Károly szeretett vezetni. Nem autóversenyezni, csak úgy (a szabályok keretei között) nekiereszteni a kocsit az autópályán. Éjszaka kevésbé, de ez most nem tarthatta vissza. A GPS megnyugtató női hangja, Franciska volt az egyedüli társa az úton. Hogy miért pont Franciskának nevezte el magában, azt most ne firtassuk. Bár ez korántsem jelentett nagy és sötét titkot: az anyai nagymamáját hívták így, akit annak idején, gyerekkorában nagyon szeretett. Franciska mama egy igazi tündér, és csúcs volt a maga idejében.

Károly csendben vezetett, csak Franciska hangja adott néha-néha egy-egy újabb iránymutatást. Elmélázott kicsit a régmúlt dolgokon, és észre se vette talán, hogy a szemhéja közben el-elnehezül egy pillanatra. Soha életében nem volt balesete, még csak egy koccanása sem, pedig vezetett, mióta az eszét tudta. Felhorkant és megriadt egy pillanatra, azután gyorsan rendezte összekuszálódott gondolatait.

- Nem aludhatok el! - motyogta maga elé.

Erősebben markolta a kormányt, és egy régi Abba slágert dudorászott hamisan. Ha legalább az a vacak autórádió működne... De persze annak is pont most kellett bemondania az unalmast!

Károly vezetett, koncentrált, minden idegszálával figyelni igyekezett. Nem, nem fog elaludni a volánnál, ez vele nem történhet meg. Csak a mazsolákkal, akik felelőtlenül ülnek autóba.

Éktelen fékcsikorgásra és sivításra riadt fel. Hirtelen zuhant rá a felismerés, és alig tudta megtartani uralmát a kocsi felett, kétségbeesetten kapaszkodva a kormányba. Csodával határos módon sikerült az autót az úton tartania, és lassítva a leállósávba kormányozni. Igazából maga sem tudta, hogyan sikerült. Óvatosan körülnézett, de nem látott más autót a környéken, nem látta senki, hogy mi történt. Még szerencse! Sokkal óvatosabbnak kell lennie.

Visszahajtott az útra. Azaz csak visszahajtott volna, de a jármű nem engedelmeskedett az akaratának. Pontosabban úgy tűnt, mintha nem az ő akaratának engedelmeskedne.

- Szó sem lehet róla! - töltötte be az utasteret Franciska hangja, amitől Károly ugrott egyet az ülésben ijedtében. - Majdnem elaludtál, Károly. Meg is halhattál volna, ha nem veszem időben észre. Így nem mehetsz tovább. Mit mondanánk Klárának, ha bajod esne?

Károly elhűlve bámulta a kis navigációs képernyőt.

- Mama? - nyögte ki hitetlenkedve.

- Nem egészen - felelte Franciska.

- De akkor...

- Mondjuk úgy, hogy az őrangyalod vagyok - kuncogott a GPS, majd szigorúvá vált a hangja. - Nem engedlek ilyen állapotban vezetni. Innen párszáz méterre van egy pihenő. Elkormányozom oda a kocsit, és ott pihenni fogsz. Alszol egy kicsit. Előtte felhívod a feleséged, hogy ne nyugtalankodjon, nincs semmi baj, csak fáradtabb vagy, mint hitted, ezért megálltál útközben pihenni egy kicsit, és majd csak reggelre érsz haza.

- De én...

- Nem, Károly! Most már én írom a forgatókönyvet. Úgy lesz, ahogy mondtam. Törődj bele.

- Rendben - sóhajtott fel Károly.

- Okos fiú! - búgta Franciska, miközben az autó magától nekiindult. - Amíg odaérünk a pihenőhöz, hívd fel Klárát.