‖TĂĄbortƱz‖

327 21 0
                                    

Még mindig a bögyömbe volt Minho a tegnapi kis parancsa miatt. Amikor csak a közelemben volt levegőnek néztem és nem is válaszoltam a kérdéseire, csak tovább álltam. Nem tudom mi ment a fejének, nem tudom mi baja van Thomassal, de az biztos, hogy engem nem irányíthat. A folyóson is összefutottunk. Mivel egymás szomszédjai voltunk, de ez most lényegtelen. A fontos inkább az, hogy csak vetettem rá egy gyors pillantást és faképnél hagytam. Ez történt az ebédlőben is. Sajnos oda kint muszáj vagyok vele kommunikálni, ha valaha kiakarunk innen jutni.

A kapu nyitódását egymás társaságában vártuk és egyszer sem vette le rólam a szemét. Csak kitartóan figyelt, hátha felé fordulok és mondok valamit, de rosszul hitte. Ahogy lassú nyitódásnak indult lendületet vettem és befutottam először a labirintusba.

X

Egészen délig néma csend állt be közénk. Jó, természetesen próbálkozott itt is, csak nem járt sikerrel. Annyira, de annyira basztatta a csőrömet az igazság, hogy a némaság fogadalmamat én magam szegtem meg.

-Miért nem akarod, hogy Thomassal barátkozzak? -erre az elöljáró megtorpant egy helyben és felém fordult. Láttam a szemében nem igazán van kedve magyarázkodni, de elég rendesen megmakacsoltam magam. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt és minden figyelmemet a fiúra fordítottam.

-Csak. -ezzel azt hitte megoldotta a dolgokat. Tudtam, hogy nála nem működik ez a fajta játék, szerencsére már kitapasztaltam mikor adja be a derekát.

-Jó, legyen...amíg nem kapok válaszokat, addig nem megyek tovább. -lehet egy kicsit gyerekes, amit csinálok, de hacsak ez válik be nála? A csípős beszólást mellőzte, csak felsóhajtott és elindult vissza felém. Abban a hittben éltem, hogy majd most elmond mindent, de sajnos ember tervez, isten végez. Megragadta a csuklómat és se szó, se beszéd húzott magával, minden tiltakozásom ellenére. Hiába próbáltam kirántani a szorításából a kezemet, de erősebb volt nálam sokkal így csak egy módszer jöhetett szóba. Nehogy könnyű legyen az élete menet közben, nagy lendülettel lehuppantam a földre, ezáltal már nem tudott maga után vonszolni.

-Komolyan visszamentünk az óvodás csoportba? -morogta az orra alatt, miközben elég mérgesen tekintett le rám, én meg csak eresztettem egy győztes mosolyt.

-Nos, hallgatlak. -továbbra is csak ültem a földön kiállva a makacsságom mellett. A fiú továbbra sem engedte el a kezemet és a szemével legalább ezerszer a pokolba kívánt.

-Jó.-sóhajtott fel. -Azért nem szeretném, mert amióta megérkezett elhanyagolod a munkádat. -ezzel fején találta a szöget. Belegondolva igaza volt, megint. Mióta Thomas itt van, azóta mindig maga készíti el a térképet, pedig megígértem, hogy segítek neki benne. Most rosszul éreztem magam.

-Igazad van. Sajnálom. -megbánó arcot vágtam és végett vetettem az ellenállásomnak. Mikor már teljes egészében előtte álltam egy hatalmas mosoly jelent meg a száján.

-Mond kérlek még egyszer. Nem hallottam tisztán. -a színjáték kedvéért még a füléhez emelte a kezét is. Utálom mikor ezzel szórakozik, de én is lehetek ilyen szemét. Csak megforgattam a szememet és közelebb léptem hozzá, hogy a fülébe tudjam súgni.

-Igazad volt Minho. -a vicc kedvéért még bele vittem egy kis színészkedést is. Ahogy elhajoltam tőle már az egész fejje vörösen égett. Nem bírtam megállni, hogy ne nevesem ki, amit egy vállba bokszolással jutalmazott.

Épp haza felé tartottunk a 6.-os zónából, amikor támadt egy ötletem. Amivel az unalmamat szerettem volna elűzni magamból. Minho éppen a jegyzett füzetébe vésett bele valamit, amikor elrohantam mellette, persze röhögve.

đ™șđš’đšĂ¶đš›Ă©đšœWhere stories live. Discover now