‖Fényes győzelem‖

155 12 0
                                    

A kifakadásom után nem zaklatott tovább Minho, de a szemében és a viselkedéséből tudtam, hogy fájt neki az igazság. Ezért nem akartam elmondani neki, mert fájt így látnom. Nem tudtam ezek után mit mondani neki így hagytam. Reggelre abba maradt a járőrözés, de Erika ismerőse szerint, ha ennyien vagyunk feltűnünk a rendőröknek, akik a menekülteket vezetik az Elnöki ház irányába, meg mint kiderült üldöztek is minket.

-Akkor nem kérdés, hogy egyedül megyek. -néztem a többiekre.

-Kizárt, veled megyek. -lépett mellém Liam.

-Felejtsd is el! Kifog Conora vigyázni, ha nem térünk vissza? -ezzel célba találtam, mert nem mondta tovább. Helyette egy nem várt személy ajánlkozott.

-Majd megyek én. -mondta Minho érzelemmentesen. Az éjszakai után nem volt szívem nem-et mondani így csak bólintottam. Elköszöntünk a többiektől és az ismerős által kapott ruhákat vettük fel magunkra és bele is csöppentünk a menekültek tömegébe. Némán mentünk egymás mellett és nem is vártam el tőle a beszélgetést. Konkrétan a szemébe vágtam, hogy gyereket vártam tőle, akit eltitkoltam előle. Igaz megakartam mindenáron kímélni a fájdalomtól, de joga lett volna tudni erről, mint anno nekem az apámról és ők is eltitkolták előlem az igazat, amiért nem kicsit voltam dühös erre én is ezt tettem.

-Sajnálom, hogy nem mondtam el. -szólaltam meg halkan. -Jogod lett volna róla tudni. -egy pillanatra rátekintetem, de nem enyhült meg a tekintette, amikor rám nézett.

-Ebben az egyben igazad van. -szűrte ki a fogai között. Rosszul esett bevallom, de nem hibáztatom érte. Én is meggyűlölném magamat. A tömeg hullámmal együtt megérkeztünk a kapu elé, ahol először a gyerekeket emelték be a másik oldalra. Át vergődtünk a tömegen, hogy betudjak jutni, de ekkor felhangzott egy gép a háttérből, amin a Rendszer jelképe szerepelt. Rossz érzésem támadt így gondolkozás nélkül megragadtam Minho pólóját és még időben sikerült fedezékbe húzódnunk mielőtt a fejünkre dobtak volna nem kevés bombát, de maga a gondolat, hogy mennyien belehaltak ebbe az nem töltött el valami nagy boldogsággal.

X

Ezután a dolgok felgyorsultak. Az emberek és a béke örök mind fellázadtak Janson ellen így Victoria és a Lázadók elfoglalták az Elnöki házat, ahol éppen a következő lépéseket tárgyaltuk meg.

-Végül úgy döntöttem, hogy hagyom maga a Kiválasztott végezze ki a nép előtt a volt elnököt. Megfelel? -fordult felém mosolyogva.

-Igen. -ennyit nyögtem ki majd vége lett a tárgyalásnak, de egyetlen egy kérésemet még feltettem. -Beszélhetek vele? -néztem érzelemmentesen a kormányzóra. Csak bólintott és az egyik embere már kísért is a célom felé. Ahogy megérkeztünk beléptem a cellába, ahol összekötözött kezekkel ült a széken az apám.

-Nem gondoltam látlak még a meggyilkolásom előtt. -eresztette egy halvány mosolyt.

-Csak szerettem volna tudatni veled, hogy én foglak megölni, de még egy dolgot nem értek. Miért ölted meg a saját embereidet?

-Úgy gondolod én voltam? Hope, azért nem nézhetsz ennyire hülyének. Szerinted meg tettem volna ezt a lépést úgy, hogy tudom már csak ennyi ember harcolt mellettem? Ismersz lányom, én csak akkor ölök, ha olyan a helyzet, de ebben az esetben nem én voltam a tettes. Ha az igazi gyilkost keresed akkor a saját csapatodban keresd.

-Kire utalsz?

-Kinek volt a legtöbb oka arra, hogy ellenem fordítsa a maradék embert? És szerinted kinek volt még erre alkalmas fegyverzete és hatalma, hogy ezt a parancsot kiadja? -nem bírtam tovább hallgatni így csak kopogtam az ajtón, hogy engedjenek ki, de még az ajtóban megtorpantam. -A szíved tudja mi az igazság lányom. -itt végleg befejeztem vele és elmentem onnan.

X

Időm sem volt gondolkodni az apám szavain, mert már külsőleg elkezdtek felkészíteni a végső leszámolásra. Nelson volt, aki megtisztított öltözékemet nyújtotta át a kezembe, amit sorjában fel is vettem. Teljes harci díszben álltam a tükör előtt, mikor rá tekintetem.

-Behívnád Owent, négyszemközt akarok vele beszélni.

-Rendben. -bólintott és alig hagyott ott már a másik férfi zárta be maga után az ajtót.

-Miben lehetek a szolgálatodra? -az irányába fordultam és elengedtem a fülem mellett a kijelentésébe rejtett viccet.

-Szívességet szeretnék kérni tőled. -az arc kifejezésem láttán komolyra fordult a tekintette, de maga a szívemben lévő elkötelezettség lett életem egyik legnagyobb döntése.

X

Már minden kész volt mire lementem a térre és együtt vonultam fel Ottawa lakóival és addig meg sem álltam, míg az apám előtt néhány méterre meg nem álltam. Maga a színpad az apám kikötözött teste mögött terült el, aminek a közepén egy magas dobogón Victoria állt, mögötte egy szinttel lejjebb Gally, Vince, Gerald és Minho állt, a többiek pedig két-két oldalt.

-Kedves Ottawa lakósai! -kezdett bele a szónoklásba. -Együtt átéltük a Napkitöréseket, a vírust és a VESZETT kegyetlenségét és most a Rendszer bukását is. Itt az ideje, hogy végre békében és egyenrangúan éljünk együtt és egy új világot alkossunk, amiben nincs diktatúra. -annyira hihetően akarta magát előadni, mint a megmentő, de egy ember át látott a szavain. -És most a Kiválasztott egyetlen egy nyilával lezárja a múltat és ez lesz a jövő pillanata is. -ez volt a jel és felemeltem az előre előkészített nyíl és nyílvesszőmet, ami már várta, hogy lesújtson. Célra tartottam és néztem az apám arcát, ami nem sugárzott félelmet. Perceken át csak egymást néztük majd készültem lőni, de mielőtt végleg elengedtem volna a húrt még feljebb emeltem és egyenesen Victoria szívébe lőttem, amitől mindenki lefagyva meredt maga elé és halkan összesúgtak, egyedül az apám röhögött.

-Tudtam, hogy mellettem állsz. -mondta még mindig nevetve.

-Tévedés. Én csak kivégeztem két zsarnokot. -eldobtam a kezemből mindent és a kijelentésemre a mögöttem álló emberek egyenesen az apámra vetették magukat. Morbid dolog volt ez, de elmosolyodtam és néztem ahogy a dühös tömeg szét cincálja az apámat. Sokáig nem nézhettem, mert a kormányzó katonái felém rohantak, én meg egyenesen a vonat állomás irányába, ami nem volt olyan messze. Először azt hittem csak a katonák üldöznek, de egy ismerős hang a nevemet kiabálta. Hátra pillantottam futás közben és Minho loholt a nyomomba. Muszáj volt minden erőmet a futásba ölni, mivel pont attól az embertől futottam, aki az útvesztő királya volt. Mire elértem az állomást már nem kevés előnyre tettem szert és futottam a peronon a vonatom felé, aminek a lépcsőjén Owen állt és buzdított. Mellettem a vonat lassú indulásnak indult és ahogy elértem a férfit a keze után nyúltam és hagytam, hogy felhúzzon a vonatra, ami az ajtó bezárodása után nagysebességel hagyta magunk mögött a várost.

X

Végig az ablak mellett ültem és néztem az elsuhanó fákat, majd egy óra utazás után megálltunk.

-Megjöttünk. -intett boldogan Owen és kinyitotta a vagon ajtaját. Leengedett maga előtt és egy mezőre léptem, ami valahonnan nagyon ismerős volt. -Erre. -érkezett meg mellém és irányított maga után. Sokáig sétáltunk, amikor megálltunk egy nagy családi ház előtt. A fekete és fehér falról, meg a sötét barna tornácról rögtön felismertem a helyett.

-Hogyan...? -nem bírtam szóhoz jutni.

-Megtaláltam Janson iratai között. Most már békében élhetsz itt. -veregette meg a vállamat és már indult is vissza. Már épp intéztem volna még hozzá egy-két szót, amikor megszólalt. -Tudom, nem mondom el senkinek sem. -hátra intett és végleg eltűnt. A távolból hallottam, ahogy a vonat távozott is és végleg egyedül maradtam. Nem voltam annyira erős ahhoz, hogy bemenjek a házba és szembesüljek a múlt emlékeivel így elindultam megkeresni az emlékeimbe sokszor szerepelt kis tavat. Sokat mentem mire megleltem. Ugyan olyan szép volt, mint az emlékeimbe. Nem is gondolkoztam tovább, leültem a part szélére és néztem a napfénybe tündöklő tavat és most hagytam, hogy a gondok végleg elszálljanak.

𝙺𝚒𝚝ö𝚛é𝚜Wo Geschichten leben. Entdecke jetzt