SzJG - Cortez szemszöge - ÁTÍRÁS ALATT -

Augusztus 29.

Augusztus 29.

Magyar reptér. Hm. Legutóbbi itt tartózkodásom óta is eltelt két és fél hónap, és meg kell hogy mondjam, nem hiányzott. Mentségemre szóljon, semmi bajom Magyarországgal, csupán rohadtul unom ezt a sok repülést, és szinte már hányingerkeltő ez a reptér, mert tudom, ha ide jövök, nem ez lesz az az alkalom, hogy többet repülő közelébe ne kelljen mennem. Tulajdonképpen lételememmé vált a repülés, szüleim kiskorom óta ráncigáltak ide-oda, amibe persze nem volt beleszólásom, - miért is lett volna - ezért csendben kellett tűrnöm. Az utolsó alkalom amikor huzamosabb ideig (2 évig) tartózkodhattam egy kontinensen (wow :D), 6 éves koromban volt, amikor szüleim elhatározták, hogy én márpedig Amerikában fogok általánosba járni. Nos, igen. Ezt harmadik osztály elején el is felejthették szépen, ugyanis hazaküldtek a nagyszüleimhez, hogy „hadd folytassam csak egy másik kontinensen, mégis mi az akadálya?". Aha. Kösz. És onnantól kezdve csak Magyarországon jártam iskolákba, azok közül is igen sok fajtába. Persze, nem mintha olyan rossz gyerek lettem volna (de tényleg), nem eltanácsoltak, hanem csak a szüleim nem voltak megelégedve az iskolákkal. És miután egy iskolai évemet körülbelül 5 iskolában, 5 különböző közösségben tölthettem el, egyre romlottak a tanulmányaim, és sokkal inkább nőtt a nemtörődöm stílus. Azonban, bár legtöbb időmet itt töltöttem, nyaranta, és karácsonykor az ünnepek idejére köteles vagyok átrepülni a világot, hogy elmenjek néhány üzleti vacsorára, családi beszélgetésre, medencés partira, vagy csak úgy megölni magam. Míg az előbbiek a szüleim ötletei, és azokat meg is valósítják, az utolsó az én fejemből pattant ki már nem egyszer, azonban folyton meghiúsult. És, amint már említettem, semmi problémám sincs Magyarországgal, egyszerűen itt nincsenek barátaim, nincs semmi társaságom a nagyszüleimen kívül, kint, Amerikában viszont temérdeknyi haverom van, aminek, bár igaz, a fele hamis, de lényegtelen. És egyszerűen már úgy unom, hogy én vagyok a „jóképű, tisztelettudó fia a diplomata szüleimnek, akik ráadásul minden szabadidejüket rám fordítják". Ja, aha. Hazugságok hazugságok hátán. Ja, és most is csak azért jöhettem haza, mert azt akarják, hogy minden áron menjek el abba a hülye gólyatáborba, amihez mellesleg semmi kedvem, és Augusztus 31.-én repülhetek is vissza, még egy hétre, amit persze majd igazolnak nekem.

Ilyen gondolatok közepette indultam ki a reptérről, magam után húzva az életem, azaz a bőröndömbe sűrített cuccokat. Amint kiléptem a friss levegőre, vettem egy mély levegőt, majd megpillantottam a nagyit. Széles mosoly terült szét arcán, ami engem is mosolygásra késztetett. Odasietett hozzám, és hosszasan átölelt, majd beültünk nagyapa kocsijába. Már megszokott dolog, hogy út közben nem tárgyalunk át semmit, viszont amikor hazaérünk, kötelesek leszünk kivesézni a témát. És ez így is lett. Épp, hogy csak kivettem egy kólát a hűtőből, nagyi máris letámadott első kérdésével.

- Mi volt? - nézett rám csillogó szemekkel. És tudtam, nem azért csillog, mert tudja, milyen nagylelkűek és támogatóak a szüleim, szimplán csak a kíváncsiság hajtotta. Én pedig dió héjban elmeséltem neki a nyár történéseit, meg néhány megvető szót, amit a fejemhez vágtak. Thanks. :D

Nagyi a fejét csóválva hallgatta a beszámolómat, én pedig a már üres kólás dobozomat egy mozdulattal összenyomtam kezemmel, és behajítottam a kukába. Hulla fáradt voltam, de a nagyi csak magyarázott és magyarázott. Persze, nem hibáztattam, egyszerűen csak nem bírtam rá figyelni, és ezt szerintem ő is észrevette egy idő után.

- Mi a gond? - nézett rám aggodalmasan.

- Á, semmi, csak kábé két napja nem aludtam, de mindegy is - legyintettem. Tényleg mindegy, de, ha megengeded, most itt összerogyok szívesen, és akár a földön fekve is aludnék néhány órát. Vagy napot. - Felmentem aludni.

- Fél öt van - értetlenkedett nagyi az órára pillantva, én azonban szótlanul felbaktattam a lépcsőn, és a szobámba beérve a táskámat félredobva ráestem az ágyra. Ami széttört alattam. Kurva jó.

- Nagyii! - ordítottam a fejemet a párnámba mélyesztve, mire meghallottam gyors lépteket, amint az emelet felé haladnak, és benyitott nagyi és nagyapa.

- Jaj, most rögtön el kell mennünk új ágyat venni - kapta kezébe nagyi a telefonját, mire nagyapa elröhögte magát.

- Ne aggódj. Ebben a korban szét fog az még törni néhányszor - hahotázott. Aúú. Ez még nekem is túl perverz volt. Főleg, hogy az ágy szélén volt egy jókora Micimackó matrica. Régi ágy. De várjunk. Ez most azt jelenti, hogy Micimackó lenne alattam? Jézus, tényleg rám fér az alvás.

Tehát nagyiék rohantak az IKEA-ba, hogy szerezzenek nekem ágyat, én pedig csak leültem a gépem elé, és felmentem a Szent Johanna oldalára. Nem szokásom előre megnézni, hogy melyik sulim milyen, azonban most ezt nem bántam meg. Az oldal, meg az archívumok alapján nagyon tetszik a hely, van mindenféle Farsang, Valentin-hét, sokféle szakkör... Ezt olvasgattam egy ideig, viszont alig bírtam figyelni a részletekre, egyszerűen majd' leragadtak a szemeim. És egyszer le is ragadtak. :D Legközelebb arra ébredtem, hogy nagyapa meg nagyi beügyeskedték az új ágyamat a régi helyére. Hála ég. A gurulós székem nagyon kényelmetlen volt, a puha ágy most egy megváltás lesz. Amint elkészültek, én szinte ráestem az ágyra.

- Cortez, állíts be ébresztőt holnapra - hívta fel a figyelmemet nagyi a gólyatáborra.

- Ja, minek mennék? Nem megyek, kit érdekel? - nyitottam résnyire a szemem. Nem kellett volna. Nagyi arcán óriási mértékben áradt el a csalódottság, amitől bűntudatot kezdtem érezni. Aztán... aztán kidőltem. Egyszerűen nem tudtam mit tenni, eszméletlenül fáradt voltam, és a szememet nyitva tartani is óriási megerőltetésnek számított.

Legközelebb tízkor keltem fel, és kicsit hányingerem volt, ezért lementem inni. Kitöltöttem egy pohár vizet, és mikor megfordultam nagyival találtam szembe magam.

- Mit csinálsz ilyen későn? - kérdezte szemét dörzsölve.

- Hányingerem volt, ezért lejöttem inni - emeltem meg a poharamat, majd lehúztam a vizet. Ahogy nagyira tekintettem, észrevettem, hogy a csalódottság még nem tűnt el arcáról, és csak nem is próbálta leplezni, ezért egyből mardosni kezdett a lelkiismeret-furdalás, ezért gondolkodás nélkül megszólaltam. - Megyek a gólyatáborba - jelentettem ki, mire elmosolyodott. A jó büdös... Ezt jól megcsináltad, Cortez.

- Köszönöm - suttogta, de ez ilyen csendben igen hangosnak hatott. Csalódottságnak már semmi jele nem volt az arcán, csupán boldogság. Ami engem is boldoggá tett. Hát, legalább boldogan alszok el. :D Talán.

A szobámba felérve nyöszörögve beállítottam egy ébresztőt, majd visszadőltem az ágyamba, és elkezdtem bámulni a plafont. Nem tudom, milyen osztállyal fogok négy évet eltölteni. Befogadna egyáltalán az a társaság? Irigykednének, mert én más vagyok? Elítélnének a különbségem miatt? Ezt mind megtudom holnap.