SzJG - Cortez szemszöge - ÁTÍRÁS ALATT -

[Egyedül] Október 10.

Október 10.

Nagyon rég írtam. A legutóbbi bejegyzésemben történtek óta próbáltam nagyon ignorálni Renit, ami félig-meddig sikerült is. Ráadásul próbáltam Vikivel "ápolni" a "kapcsolatunkat." Túl sok az idézőjel? Szerintem is. Eléggé gyakran oltotta be Renit és Virágot, nyomi, könyvmoly és emós jelzőkkel, ami nem csak nekik fájhatott, hanem nekem is. De nem mutattam ki.

Ma volt Kinga versenye. Természetesen Viki is jött velünk. Ott álltunk, miközben a többi néző még az üres pályát bámulta, mi pedig beszélgettünk.

- Hé, Ren! - kiáltott Ricsi, feltehetőleg Reninek.

Beszélgettek kicsit, majd odajöttek hozzánk. Én, Dave és Zsolti köszöntünk Reninek, Viki azonban csak gúnyosan végigmérte. Ez nagyon nem tetszett, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet. Felejtek! Fe-lej-tek!

Zsolti elkezdett Renivel beszélgetni, de alig mondtak pár szót, Viki konkrétan ellökte Renit, és témát váltott. Kezdett nagyon betelni a pohár, de próbáltam nyugton maradni. Szegény Reni a száját rágcsálva álldogált, nem tudta, mit csináljon. Apropó, a szája rágása. Igen, ezzel már rég találkoztam, de istenem, megint elvette az eszem, és valami fura görcs alakult ki a gyomromban.

- Akkora poén volt! - röhögött fel Viki hirtelen, ezzel kirángatva engem a gondolataimból. Néhányan körülöttünk elkezdtek pisszegni, de erre ők csak méginkább röhögtek. Oké, engem sem érdekelnek az ugráló lovacskák, de ez azért mégiscsak Kinga versenye. És ezt nem csak azért mondom, mert ha megtudja, hogy végigröhögtük, kinyír, hanem mert az osztálytársam. A közösségünk tagja. Pont mint Reni is. Szegény Reni.

- Baromi érdekes, lovakat bámulunk - közölte Viki, mire mi bólintottunk. Nem akartam, de csak úgy megtettem.

- Megtenné, hogy csendben marad? - nézett hátra egy férfi egy gyerekkel a nyakában.

- Aha, majd holnap. - Na jó. Ez nagyon tiszteletlen volt. Így, hogy a nagyszüleimmel élek, ezzel tisztában vagyok. Kezd egyre jobban kiakasztani ez a lány.

- Na jó, halálra unom magam - magyarázta Viki egy rágót kibontva, aminek eldobta a papírját. - A lovacskák után megyünk kajálni? Meki?

- Benne vagyok - értett egyből egyet Zsolti. Aztán mindannyian egyetértettünk, kivéve Reni. Ő csak állt, mintha nem is hallotta volna.

Ha jobban belegondolok, ez a felejtés hülyeség. Bárhogy is erőlködök, nem bírom őt figyelmen kívül hagyni. A vállára omló, sötétszőke haját, a cseresznyeszínű, telt ajkait, a basic öltözködését, a szép arcát, amikor koncentrál, a mosolyát, a gyönyörű szép, ártatlanságtól csillogó zöld íriszeit... Egyszerűen nem tudom. Lehetetlenség. Viki pedig... Eléggé erőltetett. Nem igazán mosolyog, inkább nevet. Elég durva, folyton "verekszik", és eléggé tapadós. Nem tudja lecserélni Reni helyét a szívemben. És a legfájdalmasabb azt nézni, ahogy Ricsi néz rám, amikor Vikivel vagyok. Lesajnál. És tudom miért. Én is lesajnálnám magamat.

- Mit kukázol, Reni? - rántott vissza Zsolti gondolataimból, ma már sokadjára.

- Nem, csak... - kezdett magyarázkodni. - Majd találkozunk - mondta totál csalódottan, mire összeszorult a szívem.

- Kajáért mész? - kérdte Zsolti, mire Reni csak megrázta a fejét. - Akkor hova?

- Csak megnézek... valamit - nyögte ki erőltetetten mosolyogva. Találkozott a tekintetünk, de szinte egyből elkapta a fejét. Nem bír rám nézni? Basszus. Ezt jól elcsesztem.

Már fél órája bámultuk a lovakat, amikor a többiek elküldtek kajáért. Elmentem, és vettem pár dolgot, amiket le is adtam nekik, majd megint elmentem. De most nem a büfébe. Volt a kezemben egy Mars csoki. Tudtam is, hogy kinek adom. Azt a valakit egy padon ülve, olvasva találtam meg. Ledobtam a könyvére a csokit, mire értetlenül felnézett.