Beteg Játszma

XXX.🖤

Nem engedem!

Írói sz.sz.:

Szíve a torkában dobogott, ahogy a város üres, havas utcáin rohant, folyamatosan a háta mögé nézve. Bárhányszor hátra pillantott, látta a veszélyt, amely felé közeledett. Érezte azt minden porcikájában. Az ösztöne, amely a túlélésért volt felelős, vészharangként kongott elméjében, folyamatosan azt kiabálva neki, hogy ha megáll, ha lassít a tempón, akkor a biztos halál várta. A halál, amellyel oly' sokszor szmebnézett már, és amelyet oly' jól ismer, mintha születése óta vele tartana, és talán így is volt.
Minden napját beborította, soha nem hagyta magára, árnyként követte mindenhova, lesve rá a város minden szegletén. Nem tudott menekülni előle, mindig megtalálta, mindig belé férkőzött a napjaiba, és hozta magával a jéghideg érzést, az ürességet és a mélységes magányt.
Rohant, úgy rohant, mintha nem lenne holnap. Házakat házak, utcákat utcák követték, és már maga sem tudta, hogy hol jár, csak annyit tudott, hogy nem állhat meg.
Sokszor megbotlott a fagyos hóban, vagy elcsúszott a jeges utcakövön, de soha nem állt meg. Nem tehette, hiszen azzal a veszte következett volna be.
Tüdeje sípolt, lábait már nem érezte, teljesen átfagyott a hideg téli éjszakában, egyedül csak az adrenalin miatt nem esett össze a fáradtságtól.
Az oldalán húzódó vágás, amelyet üldözőitől szerzett, minden mozdulata következtében a tudtára adta, hogy az életével játszik.
Mindig is azzal játszott, csak még sosem érezte ilyen közelinek a halált.
Mindig is tudta, hogy elég egy rossz mozdulat, egy rossz döntés és oda az élete. Tudta ő ezt nagyon jól, de sosem érdekelte, hiszen nem volt miért érdekelje. Persze ott voltak a társai, akik igazán jó barátai lettek az évek során, de sosem volt valaki olyan az életében, aki miatt érdemes lett volna élni. Sosem volt, azonban ez megváltozott. Most sem maga miatt rohant, hanem az ágyában fekvő srác miatt, hiszen tudta, hogy ha felébred, és meghallja a halál hírét, teljesen összetöri vele. Csak most kapta vissza, nem okozhat neki fájdalmat. Nem engedhette meg magának, hogy a halál most érje el.

Gondolatai fogságából egy lövés zökkentette ki. Egy lövés, amely arcához közel suhant el, ezzel a szívbajt is kiölve belőle.
Idegesen nézett szét, és amikor meglátta társát egy autó mellett állni, elmosolyodott. Mindegy, hogy hányszor érte el a halál, valamelyik társa mindig ott volt, hogy kirángassa a karmai közül.
Ahogy megállt az autó mellett, annak takarásába bújva vette el a felé nyújtott fegyvert és célzott.
A lövések bezengték az üres utcákat, megtörve velük a város csendjét.
Látva üldözői döbbent és egyben ijedt tekintetét, ahogy egyik társuk holtan esett a fehér hóval borított földre, előbukkant szadista énje. Újabb lövéseket leadva, az ölés mámorában úszva, figyelte a kis bandát, melynek minden tagjából, percek alatt kihunyt az élet.
Ahogy az utolsó üldözője is holtan terült el a hideg földön, hangos és egyben felszabadult nevetés tört ki belőle.
Társa nem szólt semmit, csak beült az autóba, ő pedig követte a példáját és kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen.
A motor hangját meghallva, nevetése csak erősödött és akkor se tudta abbahagyni, amikor.már messze jártak a bűntett helyszínétől.
Tudta, hogy a reggeli hírekben nagy port fog kavarni a hír, és el tudta képzelni az emberek arcát, ahogy a tévé képernyője előtt hallgassák a híreket.
Szórakoztatta ez a tudat, és nem is tagadta.

- Befejeznéd végre? -szólalt meg unottan a volán mögött ülő, kinek igencsak rossz kedve volt, hisze édes álmából ébresztették, hogy felszedje az ismét bajba keveredett társát.

- Miért rontod el a kedvem? -nézett a morcos srácra, kiben a vér is meghűlt, ahogy meglátta a társa tekintetét, melyet az utca lámpái világítottak meg.