Az Én Hősakadémiám: Ayamin története

58. bejegyzés - Lányos délután

58. Lányos délután

Besétáltam a lakásunkba. A szüleim és Chiaka már ebédhez készülődtek.
- Milyen volt? - kérdezte Chiaka, és közben sokat mondóan intett a szemével.
- Jól éreztem magam. - feleltem, és cseppet se akartam neki ennél többet mondani. Ők Youtaval már régóta előrébb jártak, és számára minden amit én csak most megtapasztalok; alap.
- Nem tett veled semmi illetlent, az a szőke démon ivadék, ugye? - kérdezte apám, de aggodalom helyett inkább féltékenységet fedeztem fel a szemében. Anyám sóhajtott egyet.
- Nem apa… Ami azt illeti sokkal lassabban haladunk, mint ti, amikor ennyi idősek voltatok. - megelégeltem, hogy állandóan duzzog Katsuki vagy Youta miatt, és úgy éreztem ideje megmondanom neki. Válaszomra mindkét szülőm meghökkent.
- Milyen meglepő! Igazán nagyot nőtt a szememben! - ujjongott anyám, aki egyébként is odáig volt Katsukiért, mert sokkal jobb fogásnak tartotta mint a húgom választását. Az ebédet ezután nyugodtan fogyasztottuk el, és lepakolhattam a szobámban. 

A nap még mindig ragyogott, a szálló virágszirmok és cseresznyevirág illat lengte be az utcát amikor kitártam az ablakot a szobámban. Azonnal a telefonom után nyúltam, és egy lányos program reményében Misuzunak írtam. 

‘Kicsit később ráérek.’ Írta vissza, így addig beraktam a szennyest a mosásba és teát készítettem, hátha találok valami műsort a tévében. Chiaka azonnal mellettem termett a kanapén.
- Meddig jutottatok? - kérdezte izgatottan.
- Reménytelen vagy… - ráztam a fejem, és beleittam a teába. A távirányítóval váltogattam a csatornákat, de ő újabb szavakkal traktált.
- Ne már! Azt akarod mondani, hogy elmentél a családjával egy 3 napos kétéjszakás programra, és nem történt semmi?! - rázta meg a vállam.
- Hát, végül is… Kézenfogva sétálgattunk, aludhattam a réten a mellkasán és a hátán is cipelt amikor elszakadt a szandálom. - mosolyogtam rá.
- Engem nem az ilyen pisis dolgok érdekelnek, tudod jól! - vette el a távirányítót.
- Együtt aludtatok? - faggatott tovább. Elhúztam a számat.
- Ezaz! Ez már valami. - vigyorgott.
- Chiaka! Egy szót sem szóltam! - morogtam.
- De elpirultál, és mindig kiül az arcodra, nem tudsz hazudni. - vigyorgott.
- Más is történt?
- Semmi… közöd hozzá! - motyogtam, és felálltam.
- Ó! Ez már érdekes! A nagyszájú mégsem olyan beszari? - követett a szobámba és bezárta maga mögött az ajtót.
- Semmi olyan nem történt, szóval állítsd le magad. És nem beszari! Ne mondj rá ilyeneket. Inkább tisztelettudó velem... - ültem le az asztalomhoz. Ez elvette a kedvét.
- Hát ez durva. Meddig leszel még szűz?! - köptem bele a teába az utolsó szó miatt.
- Ez már aztán mindennek a teteje! - kapkodtam a levegőt, mert jól félre is nyeltem. A húgom hahotázni kezdett.
- Az a srác külsőre egy adonisz, a természete meg hangos és határozott. De hónapok óta alig jutottatok valamire. Vonakodva hívott csak el randizni, sorozatosan beszól neked és mindig vitáztok. Biztosan akar téged? - vette sorra az ujjain a tényeket. Ekkor megszólalt a csengő, és anya beengedte Misuzut. Amint belépett a szobába rögtön észrevette, hogy Chiaka akaratlanul is megbántott. A húgom csak széttárta a karjait és kisétált.
- Mi történt? - kérdezte, amint becsukódott az ajtó. Azonnal felálltam, és felkaptam a kis kabátom.
- Menjünk. - indultam el a kijárat felé, hogy felvegyem az új topánomat.
- Szóval miről beszéltetek Chiakaval? - kérdezte már az utcán.
- Arról faggatott, hogy mi történt Kats-kun és köztem ezalatt a 3 nap alatt.
- Nem sok köze van hozzá…
- De amikor nem mondtam semmit, azzal jött hogy lehet, hogy nem is igazán akar velem együtt lenni… mert olyan lassan haladunk és alig ér hozzám.
- Te is így érzed? A közös programnál mit gondoltál?
- Hogy szeret…
- Akkor mit foglalkozol Chiaka butaságaival? Ti teljesen más pár vagytok, mint ők.
- Eleinte elég nehéz volt, és most is sokat vitázunk, de… ahogy bánt velem… - pirultam el és botlottam meg hirtelen.
- Annyira esetlen vagy! - nevetett Misuzu és felsegített. 

Egész délután a szélfútta fákat bámultuk, ahogy repítette a szél a sakura szirmokat. A rózsaszín minden árnyalata beterítette az utcát és a parkot ahol időztünk. Vidáman csevegtünk és fényképeztük a fákat, míg sötétedni nem kezdett.
- És amikor elszakadt a szandálom, a hátán cipelt a faluban amíg találtunk egy helyet, ahol lábbeliket árultak. - meséltem az elszakadt szandál történetét a kiruccanásról.
- Biztos végig morgott, hogy milyen nehéz vagy és hogy csak te lehetsz olyan béna, hogy elszakítod a szandálodat! - méltatta a szőkét, de csak nevetve tudtam helyeselni. Hazafelé tartottunk éppen, amikor az állomásnál belebotlottunk a négy fiúba. Éppen a buszjáratokat nézték. Kirishima vett észre minket, és hangos kiáltással üdvözölt kettőnket. Amikor odaértünk hozzájuk, a fiúk magukhoz mérten is zavartan fogadtak minket.
- Üdv! - vigyorgott a vörös, míg mellette a szőke csak morogva zsebre vágta a másik kezét is. Ácsingózva fordult jobbra és balra, pont ahogy a többi is tette.
- Történt valami? - léptem oda hozzá, mire mérges fejjel üvöltött egyet.
- Semmi! - megdöbbenve fordultam Deku felé, aki a tarkóját vakargatta.
- Kipróbáltuk az új sport létesítményt… - magyarázta. Ekkor Todoroki odalépett Misuzuhoz, bár eddig csak csendben figyelt. Óvatosan megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett. Misuzu teljesen elpirult, de a fiú csak még közelebb hajolt hozzá.
- Köszönöm, hogy a barátnőm vagy! - teljesen el tátottuk a szánkat mindketten. Azonnal a szőkéhez fordultam, aki ekkor már mérgesen toporzékolt.
- Mégis mi történt? - néztem rá, mire a fogait csikorgatta, de meg se szólalt.
- Izé… - ennyit tudott Mi-chan kinyögni, teljesen lefagyott. Hirtelen megállt mellettünk egy busz.
- Todoroki gyere! - ugrott fel Kirishima a lépcsőre, és a kétszínű hajú is fellépett, miután bólintott köszönésként Misuzunak. Midoriya intett nekik, aztán a busz elindult. 

Szótlanul indultunk el hazafelé. Misuzu előzékenyen Deku mellé sietett, és a fiúk délutánjáról érdeklődött.
- Csak versenyeztünk, de nem volt túl látványos, mert az erőnket nem használtuk. - mosolygott.
- Shoto miben nyert? - kérdezte, és ekkor fordultam a szőkéhez. Még mindig olyan furcsa volt, de kezdett nyugodtabb lenni.
- Jól érezted magad? - kérdeztem.
- Mi? - lepődött meg.
- A fiúkkal.
- Csak versenyeztünk.
- Értem. De azért mégiscsak történt valami, mert zavart vagy. - kuncogtam. Mérges lett, tüntetően elfordította az arcát. Nem vettem komolyan, és sétáltam nyugodtan tovább mellette. Egyszer csak abbahagyta a duzzogást és megfogta a kezem.
- Hazakísérlek. - szólt halkan. Felnéztem rá.
- Köszönöm. - mosolyogtam, de nem viszonozta, az arca komoly volt. Egy szót sem szólt utána, csak elkísért ahogy megígérte. Először Misuzutól búcsúztunk el, majd Deku ment haza. A házunk ajtaja előtt megállt és elengedte a kezem.
- Jól éreztem magam. - mondta.
- És hány meccset nyertél? - kérdeztem, de megrázta a fejét.
- Veled…
- Óh! - akkor esett le, hogy a közös utazásra gondolt. - Én is jól éreztem magam! - válaszoltam. Bólintott, és nem számolt azzal, hogy a nyakába fogok ugrani.
- Miért kell túlzásokba esni? - kezdte, miközben a nyakába font karomat vakarta le magáról.
- Mert fukar vagy és sose kapnék semmit! - feleseltem, ekkor megállt a keze.
- Nem vagyok fukar. Te vagy nagyon türelmetlen… - folytatta, mire nevetni kezdtem, pedig ő komoly volt még mindig.
- Miért vágsz ilyen arcot? - kérdeztem, és fogtam vissza magam a kedvéért.
- Mert ma rájöttem, hogy tényleg szerencsés vagyok.
- Miben? - faggattam tovább, de csak lehajolt és számra csókolt.
- Ideje menned. - tolt az ajtó felé.

Meglepetten bámultam rá. Megvárta, míg kinyitottam az ajtót. Aztán intett egyet és haza indult. Eszméletlenül furdalt a kíváncsiság…