A lány fánkos fülbevalóval

Harmincadik fejezet: Új esély

Visszafolytott lélegzettel vártam, hogy a szüleim végre döntést hozzanak. Úgy éreztem magam, mint egy vádlott, aki az ítéletére vár – ártatlan vagy bűnös. Szerencsémre az én esetemben az egyik végkimenetel sem fenyegetett börtönbüntetéssel. Anya szúrós szemmel mérte végig a jegyeimet, amit elektronikusan vezettek fel nekünk, apa pedig próbálta megtalálni azt a pontot, ami elég messze volt a telefontól ahhoz, hogy rendesen le tudja olvasni a betűket a képernyőről. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy Alessandro engem szuggerál, hiába mondtam el neki már többször is, hogy jól állok a jegyeim kijavításával, és igen, ebbe a matekot is beleértem. De hiába, csak nem akart hinni nekem, bár mit is tehetnék, nem az én hibám, hogy Alessandro annyira rossz matekból, hogy még azt is képtelen elhinni, hogy valaki jó lehet benne. Hiába értem el jó eredményeket a dolgozatokon, ha anyáról volt szó, akkor mindig sikerülhetett volna egy kicsit jobban is. Legalább ő maga az az ember volt, aki még egyetemen is végig kitűnő eredményt ért el.

- Jól van, látom, sikerült kijavítanod a matekot – jegyezte meg anya kisvártatva, mire nagy kő esett le a szívemről.

- Ezt azt jelenti, hogy engeded nekünk, hogy beindítsuk a vállalkozásunkat? – kérdeztem azonnal, mire Alesandro csúnyán nézett rám. Gondolom, azt várta volna tőlem, hogy kicsit finomabb leszek, vagy megpróbálok legalább úgy tenni, mintha nem ez érdekelt volna a legjobban.

- Azt azért nem mondtam.

- De láttad, hogy sikerült kijavítanom a jegyeimet!

- Jobb lett volna, ha le sem rontod őket.

- Lehet, de a múlton már nem lehet változtatni, csak a jövőn.

- Ha a jövőről van szó, mi a garancia arra, hogy nem kezdenek el megint romlani a jegyeid, ha az iskola helyett más veszi el a figyelmed?

- Pontosan ez! Láthattad, hogy odafigyeltem arra, hogy a jegyeim javuljanak, mert mindkettő fontos nekem: az is, hogy jól álljak a tanulmányaimmal, és a vállalkozásunk is.

- Anyáddal úgy döntöttünk – szólt közbe apa, mielőtt tovább fajulhattak volna a dolgok –, hogy hagyjuk nektek, hogy beindítsátok a vállalkozásotokat – mondta, majd az arcomra kiülő vigyort látva gyorsan hozzátette: - De azért van néhány feltételünk is. 

- Természetesen – mondtam.

- Egynek például, hogy nem romolhatnak a jegyeid – jegyezte meg azonnal anya.

- Jó, ezt sejtettem én is.

- Ezenkívül pedig, Giovanna, te semmilyen mértékben nem leszel tulajdonos, míg el nem végzed legalább a gimnáziumot, de inkább az egyetemet. Addig is, a te részesedésedet egy külön számlán fogjuk tárolni, amihez csak a huszonegyedik születésnapod után férhetsz hozzá.

- Ez tökéletes lesz így és nagyon köszönöm!

***

Alessandroval ketten ültünk a nappali kanapéján. Jobban mondva, én félig lelógtam róla, ahogy a lábaimat a dohányzóasztalon pihentettem. Egy kicsit bajban voltunk, mert az addig rendben volt, hogy a szüleink áldásukat adták a bátyámmal közösen indítani tervezett cégünkre, a Tangerine Blue-ra, az viszont már problémát okozott, hogy mihez kezdjünk ezek után. Merthogy továbbra is ott tartottunk, hogy volt néhány kész ruhadarabunk, rengeteg ruhatervünk, valamint egy Instagram fiókunk, nagyjából öt poszttal. Meg elvileg egy honlapunk is, bár azt eddig még nem láttam, de a bátyám bevallása szerint eddig még lényegében üresen állt.

- Hogyan tovább? – kérdeztem Alessandrotól, reménykedve, hogy lesz valami elképzelése, már ha ő a felnőtt kettőnk közül.

- Talán azt kellene csinálni, mint eddig – felelte. – Nézzük meg, hogy ki milyen terveket készített, melyik az, ami mindkettőnknek tetszik, aztán rendeljünk néhány próbadarabot belőlük.